Kapaszkodás

  2012.08.27. 00:35

Kapaszkodás

 (Tudat vs érzések)

 

Az árnyékok lomhán nyújtózkodnak el a föld kifáradt, aranysárga avarral borított hátán, és te görcsösen kapaszkodsz egy aprócska gomolyfelhő szélébe. Próbállak lecsalogatni, de csak azt a rezignált választ kapom: ˝Nem érek rá!˝

Hát persze. A felhő tovalibben, veled együtt, és egyedül maradok, lelkemben mindazzal a csodával, amiket tőled örököltem.

Nem vagyok sem szép, sem olyan jelenség, akire a férfiak füttyentve megfordulnak. Mindössze két pozitívumot tudok felmutatni, az egyik a béke, amit a hosszú évek fájdalmakkal terhes lélek-vajúdásai folyamán megszereztem, a másik az, hogy bennem élsz, elszakíthatatlanul és szeliden. Az idők folyamán megtanultam elviselni hiányod gyötrelmeit, mert minden perc fáj, amit nélküled, fizikai jelenléted nélkül töltök. De te csak kapaszkodsz a felhődbe behunyt szemmel, és a naplemente rózsaszín ködén át nem látsz túl a falakon, amiket építettél az érzéseid ellen.

Az életünk homokszemcséi lassan, de biztosan peregnek kezeink közt, az idő múlik könyörtelenül, hiába is próbálom visszafordítani, és néha elfog a kétségbeesés: mire ráébredsz saját érzéseidre, késő lesz. Az enyémeket ismered. Évek óta igyekszem szavakba foglalni a lehetetlent, hogy apró, néha szúrós, máskor simára csiszolt kavicsok, vagy épp ékkövek gyanánt lábad elé helyezzem. Néha lehajolsz, és megcsodálsz egyet-egyet, látom szemedben a meghatottságot, és azt mondod: ˝szép˝. De vajon hagyod, hogy valóban a lelkedig elérjen? Vajon eltűnődtél-e valaha is azon, mi lenne ha…?

Én tudom, mi lenne. Boldog békével tölt el minden veled töltött pillanat, és tudom, hogy hozzád tartozom. A nap 24 órájából az ébren töltött perceket mindig veled töltöm, mert itt élsz, a szívem közepén. Nem tud anélkül verni, hogy rád ne gondoljon.

(Ó! Már megint magamban beszélek. Persze, hát persze, hogy hozzád szólok, mint mindahányszor a hosszú évek folyamán, amióta megszerettelek. Néha fontolgatom magamban, vajon mit válaszolnál, vagy mivel mentegetődznél, de erre nincs szükség. Így is szeretlek. A tétovaságoddal, és a gyávaságoddal együtt is.)

És te csak kapaszkodsz, görcsösen és vakon a felhőd szélébe, és nem látod sem a szivárványt a lábad alatt, sem az ezüstösen csillanó élő vizeket, ahogyan alakítják maguk körül minden csobbanásukkal a világot. Még mindig nem érzed a szívem dobbanását, ahogyan halkan ismétli percenként hetven alkalommal, vagy akár száznegyvenszer is a nevedet.

Nyisd ki a tenyered!

Még mindig az az apró madár vagyok, aki dolgos kezed megnyugtató ölelésére vágyik, hogy soha többé el ne repüljön onnan, ha végre tenyeredbe fogod.

Majd, ha egyszer meguntad a kapaszkodást, csak engedd el a felhő szegélyét!

Tudom, hogy először ijesztő lesz a zuhanás, de majd rájössz, mennyire felszabadító, amikor megérzed, tudsz repülni.

Ehhez csupán a konvenciókkal, a megszokással és a begyöpösödött észérvekkel kell szakítani.

Én már megtettem.