Az indulatok tetőfokon, naponta több alkalommal hallani hangos, indulatoktól terhes szóváltásokat. Persze a téma: ők még dolgozhatnak. Mi miért nem vehetünk fel beteget? Irigység, kicsinyesség, bizonytalanság.

Senki sem tudja, lesz-e vajon egy év múlva kórházunk. senki sem tudja, ki lesz a következő, akit kényszerből elbocsátanak.

Már mindnyájan több ember munkáját végezzük, orvosként adminisztrátori, nővéri, néha takarítónői feladatokat is elvégzek, mert annyira túlterhelt a személyzet, vagy annyira nincs már, aki elvégezze. El kellett küldeni.

Mi még egy darabig végezhetjük a munkánkat. mi, orvosok, akik aggódva nézzük, vajon holnap milyen beteget nem tudunk ellátni, vagy csak nehezen, hiszen az egyre fogyatkozó finanszírozásból a kórház lassacskán már az alapvető gyógyszereket, műszereket is alig tudja előteremteni. A rezsi, a személyzet fizetése, az ezek után fizetendő járulékos adók... éppen elég.

Ha most tovább folytatjuk jól megszokott rutin munkánkat, hónap végére kb 50 millió veszteséget termelünk. Nekünk sok. Az OEP-nek, az Államnak, a milliárdos államfőnek aprópénz. Nos, utóbbitól semmiféle jótékonykodást nem várok, legfeljebb azt, hogy a milliárdjai mellé a következő milliárdot az egészségügyi kasszából emeli ki. Azoktól a betegektől, akik fizettek, hogy ellássák őket. Azoktól az egészségügyi dolgozóktól, akik átlagosan heti 70-80 órában (nem tévedés, havi 280-320 óra!) dolgoznak és ennek még a bérvonzatát sem kapják meg, tekintettel arra, hogy törvényellenesen dolgoznak ennyit. Amúgy, ha nem tennék, sok beteget nem lehetne ellátni. Szóval, ezt az amúgy is túlterhelt rendszert csökkentették.

Hónapok óta mi visszük a személyzeti mellékhelységbe a WC-papírt, a szappant, törülközőt. Régebben természetes volt, hogy ezt a kórház adta. Sokszor saját zsebből veszünk a betegnek gyógyszert. Amíg még van miből. Sokszor a magasszintű diagnosztika helyett kénytelenek vagyunk-leszünk beérni az olcsóbb, kevésbé pontos vizsgálatokkal. Spórolunk mindenen, amin csak lehet. Hogy ez nonszensz? Szerintem is, de ide jutottunk.

Visszatérve: itt néhány hete egy baráti hangulatú, összeszokott, jó csapat dolgozott. Ma egy tányér zabkásáért egymás torkának esnek (esünk)... A barátok már nem néznek egymás szemébe. NEKEM FÁJ.

Nem tudom... fel kell adnom mindent, ami az értékrendembe tartozik, hogy ép ésszel átvészeljem ezt a "reformot"?

Vagy válasszak gyorsan, vén fejjel valami más szakmát, amihez nem tartozik etikai értékrend és belső motiváció, empátia és segítőkészség? Mert ha ez így megy tovább, kénytelen leszek: eskümmel ellentétes cselekedetekre nem vagyok hajlandó. Most sem, később sem.

Lételemem a gyógyítás. Hivatásom. Nem tudom másként elképzelni az életemet. Most lézengek, alig találkozom betegekkel, nem gyakorolhatom a hivatásomat, noha munkaidő van, noha bemegyek dolgozni... de minek?

Nem, mintha nem lenne kit ellátni: hosszú a várólista, és egyre nő.

Csakhogy az OEP ebben a hónapban már nem fizet. Majd a következő hónapban.

Hány betegnek kell ebbe belehalnia?

Hány kolléga megy el külföldre, válik munkanélkülivé, vagy még rosszabb: kap idegösszeomlást, válik alkoholistává, stb.

S.O.S Magyarország!!!