Szikkadt az agyam.

Elkerülnek a gondolatok,

vagy talán én kerülöm őket,

csak az az egy…

Az fészkelte magát

tompa markolásként

szívdobbanásaim közé

minden valóm mélyére;

Hiányjel újra és újra -

milyen távol vagy tőlem,

és egyre messzebb.

Állandósuló fájdalom.

Meddig bírom még?

Kegyetlen.

Hajszol a munka,

amit régen úgy szerettem,

és most milyen üres,

silány pótlék,

higgadtul profi siker,

vagy veszteség,

ma nem öröm,

hanem teher,

egyre inkább.

Kapaszkodnék.

Nincs hová.

Eltűnt az egyetlen

biztos pont az életemből:

a másik felem,

aki érti, miről beszélek.

Néha még írok.

Mosolyogva mondod;

dramatizálok.

Nem.

Azt írom, amit érzek.

Nem nézel vissza.

Tegnap fontos voltam.

Ma? Ki tudja,

hiszen ma hallgatsz,

és én sötétbe merülök,

a hallgatásod tengerében

fuldokolva.

Havonta kétszer -,

talán -

beszélgetünk.

Vagyis… te beszélsz,

és én boldogan hallgatom,

szeretem ha mesélsz,

mert minden fájdalom eltűnik,

fukar kézzel mér az idő mégis,

csak néhány óra az enyém,

aztán hallgatás hetekig.

Nem bírom már,

de mégis inkább,

hiszen szabad vagy.

Én nem béklyózok

soha már.

Szabad madár…

Repülj hát!