Huszonegyedik század
Megadom magam a végtelen magánynak,
ajtómon jobbára csak a szél kopog,
üresen villog a képernyőm sarkában:
baráti levelet ma sem várhatok.
Idegen közönnyel nézem a világot,
bambán bámulom a net - játékokat;
Fejemből kiűzve minden gondolatot,
érzések helyett megpróbálnék tompa
vakult világba, sodró folyóba lépni,
ahol siker fénye kápráztat vadul,
a való világban nem érek semmit, itt
győz a virtuális énem, konokul.
Nincsenek ünnepek, minden nap egyforma,
dolgozom nap, mint nap, mint egy hajszolt gép,
Nincsenek barátok, úgy érzem, elfogytak,
hű és örök társam a keserűség.
Volt nekem barátom, messzire vitt útja,
hiánya minden nap újra megsebez,
telefon, sms, és levél nem futja,
hiába várom. A sajgás nem ereszt:
karmos mancsaival szívem szorongatja,
halkan duruzsolva: "nem is gondol rám",
álmok és remények merülnek a múltba,
hét pecséttel bánat csókolja a szám.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
