| PRÓZÁK : Párbeszéd a szeretetről (2013) |
Párbeszéd a szeretetről (2013)
2013.02.03. 00:47
Párbeszéd a szeretetről
- Mesélj nekem! - kérlelt csöppnyi lánykám, amint ágya szélén ültem.
Semmi olyasmi nem jutott eszembe éppen, amivel egy ekkora emberpalántát a szép álmok birodalmába kalauzolhatnék. Ezúttal cserben hagytak a kedvenc tündéreim, akik oly sokszor segítettek át szomorú napjaimon, és felolvasni sem volt kedvem, bár Lázár Ervin Döm Dödömje halkan duruzsolt a fülembe: „Döm!”
- Miről meséljek, kicsim? - kérdeztem, a válasz pedig enyhén megdöbbentett:
- Mesélj nekem a szeretetről!
Na most megkaptam a magas labdát! Meséljek valami olyasmiről egy apró kis angyalkának, amiről a filozófusok is nehezen beszélnek, amit sokan sokféleképpen fognak fel és fogalmaznak meg, és ahány ember, annyi felfogás. Nehezen megfogható, körülírható és értelmezhető fogalom. És hány fajtája van! Elfogadás, szeretet, szerelem, szimpátia, barátság… Hallgattam hát egy percig, amíg lassan összeszedtem a gondolataimat.
- A szeretet, kicsim, a világ legcsodálatosabb, legszebb, és egyben legfájdalmasabb érzése is.
- Az hogy lehet, anyu?
- Nehéz ezt megmagyarázni, kicsim! Ha nincs bennünk szeretet, olyan hideg van, mint a legborzasztóbb télen. A szeretettel együtt egy csodálatos szívmelegség költözik belénk, jó együtt lenni azzal, akit szeretünk, és szinte repül az idő, ha elkezdünk beszélgetni, vagy közösen teszünk valamit. Olyan időtlen érzés ez, mint maga a világmindenség. Alighanem ősibb, mint maguk a csillagok, és hatalmasabb, erősebb, mint bármi, amit ismerünk. Ha szeretünk, bármire képesek leszünk ezáltal, még akár arra is, hogy repüljünk.
- De hogyan? - nézett rám elkerekedett csodaszép mélybarna szemeivel.
- Amikor a szemünket behunyjuk, bárhová elrepülhetünk. Egy kicsit olyan ez, mintha tündérországba cseppentünk volna. Ilyenkor együtt lehetünk azokkal, akikre erősen gondolunk, ha nagyon szeretjük egymást, akár a gondolataink is eljuthatnak a másikhoz, az érzéseink pedig bizonyosan. Tudod, vannak olyanok, akiket nagyon szerettünk, de már nincsenek velünk, hozzájuk is mindig így szoktam utazni.
- És tényleg együtt vagytok?
- Bonyolult dolog ez! Az élők közül azok, akik igazán szeretnek bennünket, a Föld legtávolabbi pontján is képesek megérezni a gondolatainkat! A tudósok ezt úgy szokták nevezni, hogy telepátia. Vannak, akik úgy is képesek rá, ha nem szeretnek valakit, de bizony szeretet nélkül egy olyan koncentráló és a másikra való ráhangolódási képességet feltételez, mint amikor egy rádió adó-vevőt használsz: antenna nélkül ugyanis nem megy. Ez az antenna lehet a szeretet, ami egy másik emberrel összeköt.
- Bárki képes erre?
- Azt hiszem, úgy születtünk, hogy képesek vagyunk rá, mint ahogyan szeretni is bármelyikünk megtanulhat.
- Miért, azt tanulni kell?
- Bizony, hosszú az út odáig, hogy igazán és önzetlenül tudjunk szeretni. Sok-sok fájdalom vezet el a felismerésig, hogy az nem szeretet, amikor csak magunkra gondolunk, és csakis magunkból tudunk kiindulni. A szeretet az, amikor érezzük, és értjük a másik ember gondolatait.
- És miért fáj a szeretet?
- Nem maga a szeretet fáj, hanem azok a dolgok, amikről le kell mondanunk. Ha például mi valamit másként képzelünk el, mint az, akit szeretünk, néha be kell látnunk, ha valóban szeretjük azt a másik embert, nekünk kell lemondanunk a saját elképzelésünkről, és ez néha fáj. Az is fáj, amikor nem tudunk együtt lenni a másikkal. Ha például te, kicsim, elutazol valahová, ez olyan hiányérzetet kelt bennem valahol mélyen, ami valójában a fizikai fájdalomhoz közelálló légüres térnek tűnik a lélek közepén.
- És ilyenkor szomorú vagy, ugye? De anyu, akkor soha többet nem megyek el a nagyihoz nyaralni!
- Csacsiság, kicsi kincsem! Először is, nem szomorú vagyok ilyenkor, csak hiányzol. De tudom, hogy jó helyen vagy és jó dolgod van, és azt is tudom, hogy nagyon-nagyon örülni szoktál, amikor a nagyival lehetsz, ezért egy kicsit én is örülök, akkor is, ha icipicit fáj is. A felnőttek ezt úgy szokták mondani: ambivalencia. Azt jelenti, kettősség. Jó is, rossz is. Mivel tudom, hogy jó neked, elfogadom.
- És… anyu, az iskolában is mindenkit szeretnem kell?
- Ó, kincsem, ez nem ennyire egyszerű! Jó, ha megpróbálod, de nem mindenkit fogsz tudni szeretni. Amikor találkoztok, lesznek olyanok, akik rád mosolyognak, akikkel az első perctől fogva jól érzitek magatokat együtt. Őket valószínűleg meg is fogod szeretni. Belőlük lesznek a barátaid. Azt az érzést, hogy jó valakivel lenni, holott még nem is ismeritek egymást, úgy hívják, rokonszenv, vagy szimpátia. És lesznek olyanok is, akikre ránézel, és úgy érzed, valami nem stimmel velük. Ezt úgy mondják, ellenszenves, vagy antipatikus neked. Valamiért sántít benned az érzés, valami furcsa gombóc gyűlik a gyomrodban, ha rájuk nézel, vagy feszültséget érzel, ha velük vagy. Őket meg kell próbálnod elfogadni, akkor is, ha belül valami azt súgja, hagyd őket a csudába! Még az is lehet, hogy bántani fognak, vagy rosszat mondanak rólad a hátad mögött, mégis, meg kell találnod azokat a tulajdonságaikat, ami miatt becsülni tudod őket.
- Mindenkinek van olyan tulajdonsága, amit becsülni lehet?
- Nehéz ezt megmondani. Többnyire igen, a legtöbb embernek van. Néhány emberben azonban magam is csak olyan dolgokat fedeztem fel, amit sajnálni lehet. Nagyon kevesen vannak ilyenek. Őket igyekszem elkerülni, ha tehetem, mert nem is akarnak megváltozni, hát segíteni sem tudok sem rajtuk, sem a magányukon.
- Ó, szegények!
- Bizony! Szegények. Nagyon üres az életük!
- És csak egyfajta szeretet van?
- Nem. A szeretetnek sok fokozata van. Az előbb arról beszéltünk, hogy valaki szimpatikus számodra, vagy még az sem, csupán elfogadod. valahol itt kezdődik minden, és ott, hogy megtanulsz megbocsátani.
- Elfelejtem, ha rosszat tesz nekem?
- Nem, nem kell, hogy elfelejtsd, sőt! Jó, ha tudod, hogy van olyan ember, aki rosszat is képes tenni veled szemben. Még haragudhatsz is érte, de nem szabad, hogy a harag, vagy a düh bosszút érleljen benned. Egyszerűen azt kell, hogy mondjad magadban, rendben van, most ezt tetted, de én megbocsátom, hogy rosszat tettél velem.
- Ez ugye nehéz?
- Hát bizony, nem könnyű! De gondolj bele, te is rosszalkodsz néha, mégpedig szándékosan!
- De én szeretlek, anyu!
- Tudom, kicsim, és mégis tudsz nekem rosszat tenni! Akkor képzeld el, hogy ha valaki nem szeret, vagy nem is tud szeretni…
- Az nagyon rossz lehet, anyu!
- Bizony! Azt hiszem, jobb, ha azokról az érzésekről beszélünk, amik nagyon jók, sőt csodálatosak.
- Ilyen a szerelem?
- Igen, kicsim, ilyen!
- És tényleg úgy jön egyik pillanatról a másikra?
- Általában igen. Furcsa egy dolog ez, van, hogy évekig ismerünk valakit, még az is lehet, barátok vagyunk, és mégsem gondoltunk egymásra soha úgy, mint férfi a nőre, vagy nő a férfira, aztán történik valami és egyszer csak valami egészen új érzés vesz rajtunk erőt.
- Milyen az, anyu?
- Mint derült égből a villámcsapás!
- Rossz?
- Furcsa! A szíved úgy ver, mint egy kismadáré, majd' kiugrik a mellkasodból, leizzadsz, remegsz, mindent kiejtesz a kezedből és meg sem bírsz szólalni, ha a másik ott van veled. Olyan leszel, mint Kuka a mesében, és egy kicsit sete-suta. A véred csak úgy száguld az ereidben, mintha megmásztad volna a világ legmagasabb hegyét, vagy átúsztad volna egy szuszra az Óceánt.
- De miért?
No itt már elmosolyodtam magam. Az igazi gyermeki kíváncsiságnak nincs határa!
- A szervezetünk úgy van berendezve, hogy bizonyos kémiai anyagok, az úgynevezett mediátorok sok mindenre képesek. Amikor szerelmesek leszünk, a vérünkben felhalmozódik egy csomó ilyen anyag, amik aztán nemcsak a szívünket dobogtatják meg, hanem vágyat is keltenek a másik iránt. A szerelem nevű adrenalin-szerotonin-dopamin és egyéb mediátorfuttató kémiai reakció bizony így működik.
- És ez mindig így marad?
- Nem. Nem marad így. A szerelem, az a szerelem, amit az emberek többsége ismer, nagyon hamar elmúlik. A vágy, ha nincs mögötte a lélek vágya, sokszor néhány napig tart csak, kivételes esetben három, négy évig. A szerelem bizony igen önző érzés, és a legtöbb ember nem is igen jut ennél tovább. Amikor szerelmes vagy, annyira vágysz a másik fizikai jelenléte után, hogy ezen kívül semmi más nem érdekel, kitölti és betölti a napodat... de az is benne van, hogy az emberek többsége, ha "megkapja" a másikat, azonnal birtokba akarja venni, kisajátítja, és soha többet el sem ereszti a szoknyája/gatyája mellől. És igazából innen ered az, hogy a szerelem véges, mert elmúlik. Mert tudod, ami a tied, a birtokodban van, megszerezted, arra egy idő után ráunsz. És akkor ott állsz és nem érted, mi is történt valójában...
- Szóval… olyan ez, mint amikor én megunom a mackómat és odaajándékozom valakinek?
- Hát bizony ehhez hasonlít leginkább, kicsim!
- És ezért fáj?
- Ezért is. Meg azért, mert az élet nagy tréfamester. Általában ritka az, amikor két ember kölcsönösen szereti egymást, jobban mondva, amikor mindketten szerelmesek a másikba. Sokkalta gyakoribb, hogy egy nő szerelmes, és a férfi csak kineveti, vagy fordítva, a férfi szerelmes, és a nő szóba sem áll vele. Igazából, mivel alapvetően különbözünk egymástól, a férfiak többsége az észérvek híve, a nők pedig fogékonyabbak a lélek rezdüléseire, ez a ritkábbik, az azonban bizonyos, hogy ritka az az egybeesés, hogy mindketten egyformán fülig szerelmesek.
- Fülig?
- Hát bizony, fülig, mert még a fülünk is belepirul, ha meglátjuk azt, akit szeretünk!
- … és miért lesznek szerelmesek az emberek?
- Talán azért, hogy megtanuljanak szeretni. Beszéltünk már arról, hogyan is kezdődik. Ha összefoglalom, ez így hangzik: A szerelem olyan kémiai reakció, ami testi reakciókat vált ki, vonzódás a másik fizikai jelenléte iránt, és ezen felül természetesen az átlagosan ismert és mindenki által szajkózott testi vágy. Ez a legutolsó a sorban, mert az igencsak összetett érzésnek ez a része - legalábbis nőként és viszonylag - a legkönnyebben legyőzhető.
- Van, hogy le kell győzni?
- Igen, van olyan. Mert lehet, hogy akit szeretünk, annak van párja, és nem lehetünk annyira önzők, hogy egy másik ember életét tönkre tegyük. Sőt! Lehet, hogy nem is egy ember életét tennénk tönkre.
- És ez nagyon fáj, ugye?
- Bizony, nem is tudom neked elmondani, mennyire!
- És hogyan…?
- Hogyan győzi le az ember önmagát, az önzéseit, a legbenső vágyait? Ha valóban szeret, akkor ez lehetséges.
- Van olyan szerelem, ami megéri, hogy ezt megtedd?
- Igen, van. Talán egyszer az életben, ha szerencsés vagy.
- És volt ilyen, anyu?
- Igen. Volt… van az életemben egy olyan szerelem, ami alapjában változtatta meg a sorsomat, mint ahogyan engem is. Mert kénytelen voltam a gondolkodásmódomat átértékelni. Mert be kellett látnom, hogy mindaz, amit eddig szerelemnek gondoltam, silány utánzata volt a mostaninak, mert önző és én-központú, testiség-központú kapcsolatokat építgettem, és becsaptam magamat, mert nem a lelkem, hanem csupán a testem, a kémiai reakcióim vonzottak valakihez, és ezek a kapcsolatok már születésük pillanatában halálra voltak ítélve.
- És mi történt azután?
A kis kíváncsi!
- Hosszú évek teltek el, amíg megtanultam igazán szeretni. Képzeld, Ő nem hitt abban, hogy férfi és nő közt létezhet barátság! Aztán… mégis felépítettünk egy olyan barátságot, amit semmiért sem adnék cserébe. Csodálatos egy kapcsolat, csodálatos egy barátság ez!
- És hogy bírtad ki?
- Tudod, vannak különleges emberek. Ő is különleges. Képes volt arra, hogy elfogadjon mindazzal együtt, amit érzek iránta. Egészen biztos vagyok abban, hogy hosszú csatákat vívott önmagával azért, hogy ez így lehessen. De megtette! És képes volt arra, hogy időről-időre adjon önmagából egy kicsit, őszinte beszélgetések során.
- És ilyenkor boldog vagy!
- Igen. Boldog vagyok.
- Anya!
- Igen, kicsim!
- Szeretlek!
- Tudom, kicsi kincsem! Aludj jól!
Elnézem, ahogyan fülig húzza a takarót, és a fal felé fordul. Még érzem puha, meleg kezecskéit, ahogyan átölel, hogy esti puszit váltsunk. Jó ez így: az emberek szerint egyedül… de soha nem vagyok egyedül. Velem vannak az én kicsi kincseim, és velem van Ő is, akit jobban szeretek, mint bárkit eddig az életben.
Mert szárnyakat terített a vállamra, és megtanított újra repülni, és élni. Mert posványban nem érdemes. És az élet is, éppúgy, mint a szerelem, fájdalmakkal van kikövezve, de a fájdalom mindig új és új dolgokra tanít. Ha nem lenne, azt hiszem, az öröm, és a boldogság is hiányozna az életünkből, mint ahogyan hosszú évekig ezt sikerült is kiiktatnom... és így utólag azt kell, hogy mondjam, nem ez a szürke periódus volt életem legjobb szakasza. Sokkal jobban szeretem az esőt és a szivárványt.
Néha… nagyon hiányzik a jelenléte. Amikor a természetet járom, annyira szeretném, ha mindazt a csodát, amiben részem van, együtt ízlelgethetnénk, amikor szomorú vagyok, annyira jól esne egy ölelés, egy kis gyengédség… de felemelem a fejem, és tudom, ez így van jól, ahogyan van. Megyek az utamon, nevelem a lányaimat, és megoldom a dolgaimat.
A szeretetet azonban... az Ő szeretete… érezhető, és... boldoggá teszi a napjaimat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
