|
Különbéke (2013)
2013.01.22. 00:44
Különbéke
Amikor kimész az ajtón, magaddal viszed a fényt. Hogyan lehet elmondani azt az ürességet, azt a légüres teret, amit hiányodban érzek? És hogyan lehet elmesélni azt az örömet, boldogságot, amit a társaságod jelent? Vagy hogyan lehet megfogalmazni azt az érzést, amit köznapi nyelven szeretetnek, vagy szerelemnek neveznek az emberek? Minden út fájdalommal van kikövezve, amire ember ráteszi a lábát. De különösen igaz ez arra a kapcsolatra, amit megpróbálunk minden önzéstől megtisztítani.
"Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!"
Hát jó. Kívánnám-e magamnak, hogy valaki megpróbáljon elszakítani a páromtól? Egyértelmű a válasz: NEM. Hát nem próbálom meg. Minden érzékem, minden érzésem, minden, ami én vagyok, az ember bennem, azt kiabálja, üvölti, és ordítja teli torokból, hogy szükségem van rád, a közelségedre. De nem lehetek a párod, mert neked már van. Hát maradok… aki vagyok. Egyedül futok a dolgaim után, és szorongok a mindennapi megélhetés gondjaiban, egyedül oldom meg a problémáimat és igyekszem embert faragni a gyerekeimből. Egyedül viselem a pofonokat, amit naponta kapok tőlük szóban, grimaszokban, tettekben, és egyedül állok talpra.
De… tőled tanultam meg, hogyan kell talpra állni…
És enyém a perc, amikor leülhetünk végre egy félórára, órára, megpihenni a hajszolt napok forgatagában. Minden egyes másodperc érték számomra. Töltöm az akkumulátoromat, katalizálom a bennem élő kincseket - általad. Mindig tanulok valami újat. Mindig mondasz valami értékeset. Mindig felfedezek benned valami új, vagy még újabb csodát.
Fáradt vagy. Féltelek. Túlhajszolod magad, egyetlen perc megállás nélkül, és csak a kötelességeidet nézed.
Gondterhelt vagy. Felhők ülnek a homlokodon, és annyira jól esne őket elsimítani.
Nem tehetem. Az évek folyamán megtanultam, hogy az érintés - tabu. Nincs hozzá jogom.
Kettősség. Valahol a skizofrénia határán. Oldódom benned, de a lelkem, a tudatom és a testem mást és mást akar.
Én győzök. Muszáj. A szellem, a lélek, a racionalitás.
És a fájdalom.
Megint tanulok:
A fájdalom csak pillanatnyi, fölötte törékeny béke lebeg, akár a fekete fellegek felett a mélysötét égen szikrázó csillagmiriádok.
Elvitted a fényt?
Nem: itt él bennem, mint ahogyan te is itt élsz bennem.
Elég lehunyni a szemem ahhoz, hogy érezzelek.
Közel vagy: karnyújtásnyira, és ez az én békém.
Ahogyan bennem élsz, ahogyan beszélhetek veled gondolatban, megtanultam megszeretni magamat.
Mert a te szemedben értékes vagyok.
Mert úgy fogadtál el az első pillanattól kezdve, ahogyan létezem.
Az indulataimmal, a depresszióimmal, a fájdalmaimmal, és a szerelemmel, amit érzek irántad.
És nem féltél, hogy elfogadd…
Különleges kapcsolat ez. Mint ahogyan egészen különleges vagy.
És melletted azt is megtanultam, hogy én is egészen különleges vagyok.
Ez az én különbékém.
Köszönöm.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
