Egy élet
2012.05.05. 00:33
Egy élet
Ez a december végi este a többi ember számára éppoly vidám és meghitt Ünnep volt, mint bármelyik másik évben. A gyerekek nagy örömére fehér Karácsony ígérkezett, és amikor a Nap lement, hogy helyét átvegye a hűvös, téli csillagfény, megérkeztek az első hópelyhek is.
- Apa! Nézd! Hullik a hó! Holnap szánkózhatunk! – hallatszott egy örömmel teli kislányhang. Az utcák lassan kiürültek, ahogyan a családok hazatértek.
Gyuri hosszasan álldogált a szelíden szállingózó hóban. Tegnap még boldog embernek érezte magát, mára mindez megváltozott. A lakás, amit párjával együtt építgettek meleg családi fészekké, mától már nem az ő otthona, Anna tegnap kiadta az útját. Persze, tiltakozhatott volna, arra hivatkozva, mindent közösen vettek, de nem akart útjába állni annak a nőnek, akit a lelke mélyén még mindig, 15 év után is szeretett.
- Hát legyen! – mondta magában, és hátizsákjába gyömöszölte ruháit, meg kevéske, megtakarított saját pénzét. Azóta megállás nélkül rótta az utakat, akkor sem tudott volna megnyugodni, vagy elaludni, ha fedél lett volna a feje fölött. Körülötte az emberek vidáman készülődtek az ünnepre, sietősen igyekezve haza a meleg családi fészekbe, vagy épp ráérősen nézegetve a csillogó kirakatokat, hátha még egy-két ötletük akad meglepetésül. Nem számít a pénz! Ő viszont egymagában ácsorgott az egyre sűrűbbé váló hóesésben dideregve, pénz nélkül, szállás, meleg otthon reménye nélkül.
Egyre hidegebb lett az idő. Időnként meghúzódott egy-egy kapualjban, hogy legalább a süvítő szél metsző hidegétől szabaduljon. Fejét lehorgasztotta, és arra gondolt, de jó is lenne most otthon, a meleg tüzű kályha előtt bámulni a felszálló szikrákat, a perzselő lángnyelveket.
Ahogy lassan ballagott, gondolataiba mélyedve, egyszer csak egy súlyos, mégis szelíd kéz nehezedett a vállára:
- Segíthetek? Mondja, barátom, evett már ma?
Először nem is értette, mi történt. Aztán felocsúdott kábultságából és megérezte a gyomra mélyén békétlenkedő, mardosó égiháborút.
- Nem, nem ettem. És azt sem tudom, mihez kezdjek, nincs hová mennem!
Jöjjön, barátom - mondta János -. Adok egy kis meleg ételt, és utána megnézzük, van-e hely a Szállón!
Így kezdődött Gyuri új élete. A Hajléktalan szállóban éppen volt egy hely számára, és a meleg levest követően már gyomra is megbékélt. Persze a zsákot, amiben ruhái, előző életének romjai pihentek, feje alá tette. Nem bízott most senkiben, és senkiben Jánoson, a szociális munkáson kívül, aki felkarolta, és emberi szóval, gondoskodással vette körül.
Teltek a napok, és Gyuri csakhamar új állást talált a néhány hete elvesztett munkahely helyébe. Persze rengeteg utánjárás, kilincselés, visszautasítás érte, amíg újra munkába tudott állni, de elhatározta, hogy nem adja fel. Nem keresett fényesen, de pénze arra elég volt, hogy magának élelmet, tisztálkodáshoz szükséges holmikat vásároljon, János jóvoltából pedig fedél is volt a feje fölött.
A szociális munkással hamar megbarátkoztak, munka után sokszor segített is neki, hogy az utcára szorult sorstársakat fedélhez, ételhez juttassák, vagy legalább egy meleg, szélvédett kuckóhoz, takarókhoz. Együtt járták a budai hegyoldalakat, a nyomorúságos, műanyag hulladékból, szemétből összetákolt sátrakat. Így bukkantak Terire, aki rongyaiba burkolva is egy egzotikus hercegnőre emlékeztetett. Sötét bőre, mandulavágású, szinte fekete szeme, csillogóan fekete haja Gyurit első látásra is megigézte. Hát még, amikor közelebbről is megismerték egymást! Beszélgetéseik egyre gyakoribbá váltak és egyre meghittebbé. Terinek is sikerült János jóvoltából egy női Szállón férőhelyet szerezniük, így már nem kellett a Hunyadorom oldalában összetákolt, széllel bélelt, nyomorúságos sátorban laknia.
Gyuri és Teri boldogságának csak az vetett gátat, hogy annyi pénzt képtelenek voltak megtakarítani, hogy egy közös, új életbe kezdhessenek. A Szállóknak pedig meg vannak a maguk törvényei, egyik szállón csak nők, a másikban csak férfiak lakhatnak. Hiába hát, hogy mindkettejüknek sikerült kiszakadni a maga fájdalmából?
Néhány hónap telt el, és a két hajléktalan, dacolva minden körülménnyel, minden nap találkozott. Nagyokat beszélgettek, segítettek munka után Jánosnak a többi bajba jutott sorstársat istápolni, és a közös cél és jóakarat olyan csapatot kovácsolt hármójukból, akik jóban-rosszban mindig összetartanak. Gyuri azonban egyre gyengébbnek érezte magát, sokszor köhécselt éjszakánként, és fogyott is jócskán, pedig minden nap legalább háromszor evett. Végül János megelégelte barátja állapotát, és betessékelte egy orvos barátjához:
Nézd, Gáspár! – mondta – A barátom annak ellenére, hogy minden nap rendesen eszik, elfogy a szemem láttára! Kérlek, indíts el egy kivizsgálást, ez így nem mehet tovább!
És Bolodói Gáspár doktor úr tetőtől talpig kivizsgálta Gyurit. Már a vérvételeknél kiderült, valami nagyon nincs rendben, és a mellkas Röntgen vizsgálat megerősítette az orvos gyanúját. Aggódva fordult betegéhez:
- Gyuri! be kell, hogy utaljam Kórházba! Nem szeretném elhamarkodott diagnózissal riogatni, de az biztos, hogy baj van, nagy baj!
Mire Gyuri a tüdőbetegségekkel foglalkozó intézetbe ért, állapota tovább romlott. Időnként piros váladékot köhögött fel, és egyre többször kapkodta fulladozva a levegőt.
A Tüdő-belosztályon a további vizsgálatokat, CT-t, légcső tükrözést és szövettani eredményt követően az orvosok már pontosan tudták a diagnózist, de Gyurinak nem merték megmondani.
- Ki a beteg legközelebbi hozzátartózója? – Kérdezte Gyuri kezelőorvosa Jánost, aki minden szabad idejét Gyuri kísérgetésével töltötte.
- Szólok Terinek! – válaszolta János.
Másnap Terivel együtt tértek vissza. Az orvossal együtt leültek a beteg ágya mellé, hogy megtárgyalják, mit lehet tenni.
- Nézzék -, mondta Killián doktor. Györgynek tüdő daganata van, mégpedig sajnos elég előrehaladott állapotban. A daganat olyan kiterjedésű, és annyira betör a nyirokrendszerbe is, hogy pillanatnyilag műtét nem jöhet szóba. Egy olyan kombinált kezeléssel próbálkozhatunk, ami a sugárkezelés és a citosztatikus kezelés kombinációja, de még így sem tudjuk előre megmondani, vajon a daganat hogyan reagál ezekre a beavatkozásokra, úgyhogy maguknak kell eldönteniük, vajon vállalják-e egyáltalán a kezeléssel járó kockázatokat. Hagyok egy kis időt, hogy gondolkodjanak!
János néhány baráti szót követően magára hagyta Terit és Gyurit. Egyetlen gondolat motoszkált az agyában: barátjának néhány hónapja, de az is lehet, csak néhány hete van az életből. Bement hát a központba, ahol a Szállók dolgait intézték. Kollégáit hamar meggyőzte igazáról, de ezt a szerelmesek csak nehéz döntésüket követően tudták meg.
- Gyuri! Tudod, hogy szeretlek, az első perctől fogva, ahogy találkoztunk!
- Tudom, Kincsem! Hiszen te is tudod, mennyire szeretlek! Azt terveztem, hogy száz évig élünk együtt, hogy lakást veszünk, hogy közös gyerekeket fogunk nevelni. De látod, annyit sem tudok neked adni, hogy együtt lehessünk, és ebből is már csak kis idő van hátra.
- Nem baj, melletted leszek!
- Én pedig küzdök, és felvállalom a kezeléseket!
Killián doktor tehát elindította a gyötrelmes kezeléseket, de Gyuri állapota nem javult.
A János jóvoltából kiutalt kétágyas szobába azonban boldogan tért haza, szinte elfeledve kínjait, mert tudta, Teri ott vár rá. Nekik ez a néhány hét adatott a boldogságból. Teri csillogó szemmel várta haza meleg levessel, forró teával, Gyuri pedig, amíg bírta, mesélt azokról a pillanatokról, amelyek boldogak voltak az életében.
A Kórház lett a második otthonuk. A nővérek nem tudtak olyasmit kérni Teritől Gyuri számára, amit még aznap délutánra be ne szerzett volna. Volt, aki könyvet kapott Gyuritól, volt, aki csokoládét, mindenkit megajándékoztak jó szóval, nevetéssel, szép történetekkel.
Végül elkövetkezett az utolsó nap. Gyuri méltósággal, Teri karjai közt búcsúzott az élettől, mosollyal az arcán szenderült el.
A nővérek, a harcedzett, sokat látott nővérek sírtak. Mindnyájan szívükbe zárták ezt a nyomorúságában is hercegi párost.
Teri mosolyogva járja az utcákat sorstársain segítve, mintha most is együtt lennének Gyurival. Minden egyes mozdulatában, minden gondolata mélyén azt a méltóságot hordozza, amit Gyurival együtt sikerült újra megtalálniuk, és megtartaniuk.
|