Fagy
2012.04.27. 00:31
Fagy
Cudar egy tél volt. A hőmérő higanyszála nem ritkán kúszott mínusz tizenöt fok alá, és a hó szakadatlanul esett. Néha kicsit enyhébbre váltott az idő, de a felolvadt hó okozta locspocs csak fokozta az átázott cipők okozta kínt.
Mert bizony a cipők talpa papírvékony volt, ha volt egyáltalán.
Feri a havat lapátolta azon a januári estén is, rongyaiban didergett, ha egy kicsit pihenni akart. Szállást, élelmet kapott munkájáért, és bizony ez is valami egy ilyen hideg télben. Soha nem ivott alkoholt, ez nála elvi kérdés volt, tudta, a pillanatnyi melegség után csak a rosszullét és üresség marad. Dolgozott hát, és örült a jó sorsnak, amelynek jóvoltából fedél került a feje fölé, és meleg étel a gyomrába minden nap.
Azt azonban nem gondolta, hogy ez a január örökre megpecsételi amúgy is nyomorúságos sorsát.
Kezeit rongyokba bugyolálta, néha megállt az utcai gesztenyeárus mellett, és élvezte az izzó parázs forróságát, ám az árus durván hessentette arrébb:
- Mit képzel? Még elijeszti a vevőimet! Kotródjon innen!
Feri tehát eloldalgott, és hogy ne fázzék, szorgalmasan lapátolta tovább a jéghideg havat.
A lucskos hólé előbb csak cuppogott a cipőjében, majd éles karmaival lábujjaiba mart.
A jeges idő nem kímélte lábait, bal lábán az összes ujj elfagyott.
Hazatérve a szállást adó nővérek elhűlve látták meg sérüléseit, és azonnal kórházba vitték, ahol úgy találták, nem kell ezzel a lábbal törődni.
- Hát nem is!- gondolta dacosan Feri, és élte tovább hihetetlenül kemény életét.
Minden akkor kezdődött, amikor három évvel ezelőtt elveszítette az állását. A tragédiák sora hamarosan folytatódott, házsártos felesége elzavarta otthonról:
- Ha kenyeret nem hozol, te sem kellesz! – mondta, és utána hajította egy hátizsákba pakolva holmiját, miközben kitessékelte az ajtón.
Kemény élet volt ez. A többi hajléktalannal néha megosztoztak egy-egy kapualjon, a házak sarkainak szélvédett beszögellésein, de hamarosan ezekből a védettebb zugokból is kikergette őket egy-egy járőröző rendőr.
Néhány hónapig az erdő szélén éldegélt a hozzá hasonló guberálókkal. Nem loptak, nem is koldultak, igyekeztek megőrizni azt, ami még megmaradt belőlük: a tisztességet. Reménytelen egy élet volt ez, korgó gyomorral, sajgó lélekkel: rájuk senkinek sincs szüksége, kitaszította őket a társadalom.
Lába azonban egyre jobban sajgott. Februárban több kórházat is megjárt, mindenhonnan elküldték, legfeljebb friss kötést rakva elfagyott ujjaira. Néha ennyire sem méltatták. Ócska gönceiben, elnyűtt cipőjében mire is számíthatott volna?
Eljött a március. Egyre többször fordult elő, hogy hőemelkedése, vagy láza volt, a legnagyobb melegben, a jól fűtött szálláson, három pokróc alatt is didergett. Egyre komolyabbra fordult a helyzet, így végül feladta a harcot, és csendesen elfeküdt egy szélvédett utcasarkon. Egy járókelő figyelt fel rá, mobiltelefonon mentőt hívott, és beszállították egy sürgősségi osztályra.
A nagy kórházban nem keltett feltűnést egy rongyokban érkező szerencsétlen. Ügyet sem vetettek rá, sebeit sem nézték meg, csak egy pecsétekkel ellátott papír fecnit nyomtak a kezébe: „Akut sebészeti teendőt nem igényel”. És visszatoloncolták az utca hidegébe.
Még aznap délután, félájultan vitte be a mentő egy másik kórházba. Két hónap telt el azóta, hogy bal lábfején minden ujja megfagyott. Láza negyven fok fölé emelkedett, lábszára haragos vörösre duzzadt, ujjai feketék voltak, és leírhatatlan szag terjengett az ágya körül. Egyetlen megoldás maradt a sebészek számára: combban amputálni a lábat. Ez volt az élet ára. Szívszaggató történet volt ez számomra, ügyeletes aneszteziológusként.
És persze maradt egy fontos, nyitott kérdés, miután néhány hét múlva gyógyultan távozott a betegünk: eddig sem volt könnyű a sorsa. Vajon így, fél lábbal hogyan boldogul majd ezután?
A történet évek óta visszhangzik a lelkem mélyén. Mindig is készültem rá, hogy megírjam. A társadalmi igazságtalanságon felül egy olyan hivatás elsivárosodására utal, amelyet csak érzékeny lélekkel, fejlett empátiával szabadna űzni…
***
Írásom, bármily sajnálatos, igaz történeten alapul. Titoktartási kötelezettségemnek megfelelően sem a beteg valódi nevét, sem a történetben szereplő kórházakat nem neveztem meg.
Ajánlom ezt a művet szerzőtársaimnak, Dodi barátomnak, és Tombolonesznek. Nem kevés részük volt abban, hogy megírtam. A műhelymunkát, Dodi, külön köszönöm!
|