A Hírvivő

  2012.04.15. 00:30

A Hírvivő

 

Furcsa egy este volt. Az útszéli jegenyék kíváncsian bókoltak a meleg szellőben, mintha azt kérdeznék: Hová mész, vándor? Az augusztusi csillagok cinkosan hunyorítottak, néha el-elsuhant egy hullócsillag, apró észrevehetetlen égi jeladás: talán van még remény. Nem, nem ez volt meglepő, mint ahogyan abban sem volt semmi különleges, hogy egy férfi az éjszaka kellős közepén utazni kényszerül.

A meggy-bordó Suzuki halkan suhant az éjszakában, a lehúzott ablak mögül széles vállú, barna hajú férfi sziluettje tűnt elő. Látszólag az utat figyelte, de rutinos sofőr lévén nem sokat törődött magával a vezetéssel. Inkább a lejátszóból hallható jazzre figyelt, és ahogyan a zene szólt, gondolatai úgy kalandoztak a messzeségbe. Ebben sincs persze semmi szokatlan.

A rendkívüli az a fényes kis Izé volt. Először észre sem vette, aztán azt gondolta, egy szentjánosbogárka szállt be az ablakon. De nem. Annál ez a Valami jóval nagyobb volt. Egy darabig ott repdesett, mintha valóban bogár lenne, aztán leszállt a visszapillantó tükör tetejére.

- Atya világ! Hiszen ez egy apró kis ember szárnyakkal! - futott át a férfi gondolatain.

- Vagyis… egy… Tündér!

- Szia! - mondta a tündér. - Azért jöttem, mert szomorú voltál. Mi tündérek, nem tudjuk elviselni a szomorúságot! Szeretnélek felvidítani!

Való igaz! Épp most vitte vissza angyali kislányát az anyukájához. Sajnos csak nagyritkán találkozhatott vele, és ilyenkor, amikor elbúcsúztak, mindig elszorult a szíve a fájdalomtól. Soha nem tudta előre, hány hét fog eltelni, amíg ismét láthatja. Ezért hallgatta hát hangosan a jazzt, ezért álmodozott. Még mindig a hozzá hajoló pöttöm kis szöszke buksira, a puha karokra gondolt, ahogyan átölelik: „Apu, ezt a puszit őrizd meg és tedd a zsebedbe, hogy ott legyek veled mindig, mindig!”

Hát igen. Gondolatban most is a csöppséggel játszott, de szomorúan vette tudomásul, megint egy örökkévalóság telik el, amíg újra láthatja.

- Na! Nem lehetsz mindig szomorú! Mondd, vannak barátaid?

- Persze, hogy vannak! - Ocsúdott fel a férfi a dermedt kábulatból, amit az apró lény megjelenése okozott.

- És mondd, mikor láttad őket? - kérdezett újból a tündér.

- Éppen hozzájuk megyek! - mondta enyhe sértődöttséggel a hangjában a férfi.

- Jó! Mondta a tündér. De ha megengeded, mesélek neked valami szépet, hogy ne unatkozz!

A férfi, kicsit csodálkozva nézte egy pillanatig, csak épp annyi ideig, amíg a tükörben egy előzésbe fogó autó elsuhant, aztán halkabbra vette a zenét, hogy jobban hallhassa az apró teremtmény hangját.

- Tudom, most még hihetetlenül hangzik - fogott bele a mesébe az aprócska, fénylő lény -, mert nemrég még azt hitted, boldog vagy, és mindened megvan. Szép feleséged, aki szeret, kicsi lányod, aki haza vár. Aztán romba dőlt minden, és az a valaki, akit feltétel nélkül szerettél, becsapott és otthagyott, magával vitte az álmaidat, az illúziódat és a hitedet is talán. Így hát tudom, teljességgel valószínűtlennek fogod tartani, amit mondok. Mégis el kell, hogy mondjam, hogy visszakapd a reményed, és az életbe vetett hited.

Jó ember vagy, megérdemled, hogy tudd! Mindenkinek segíteni szoktál, ha megérdemli, ha nem. - nézett a férfira. - Igen, tudom, sokszor csaptak már be a jóhiszeműséged miatt! De sose bánd! Mi tündérek, nagyon szeretünk! - És egy pajkos kis mosollyal áttelepedett a férfi jobb vállára. - Nos, ismerek valakit, aki pontosan olyan, amilyen társat te szerettél volna. Még nem ismered, de hidd el, találkozni fogtok, nem is olyan sokára. Tudnod kell, hogy létezik, mert különben annyira elmerülsz a bánatodban, hogy észre sem veszed majd. Nem szeretném, hogy elmenjetek egymás mellett!

 

Ő is szomorú. Vár valakire, és semmi másra nem vágyik, csak hogy olyannak fogadja el valaki, amilyen. Ha szeret, kivirulnak körülötte a cseresznyefa virágai, és szivárvány kúszik az égre. Ha szomorú, szürke felhők könnyeznek helyette, mert annyira régen van egyedül, hogy már elfelejtette, hogyan kell sírni. A tavak is kedvelik, csobogás - nótákkal vidítják nyaranta. De ő másra vágyik. Valakire, aki szereti. Csak így, egyszerűen.

Tudod, az a nő soha nem azt kapta, amit érdemelt. Nagyon hasonlítotok ám egymásra! – félrebillentette a fejét, és egy huncut mosollyal nyugtázta a férfi meghökkenését. – Igen, ő is mindenkinek segít. Rögtön rá fogsz jönni, hogy ő az! Nem tud úgy elmenni a szenvedés mellett, hogy meg ne próbálna enyhíteni rajta. És nem tudja elviselni sem az igazságtalanságot, sem a hazugságot. Éppen olyan, mint amilyen te vagy! És éppen olyan barátra vágyik, mint amilyen te vagy.

Tudod, te amikor ránézel valakire, aki szomorú, kisüt a nap, és vidámság költözik annak a szívébe, akit szeretsz. És amikor a tavak csobogását hallgatod, elraktározod a szívedbe, és továbbadod azoknak, akik szomorkodnak. És… ne nézz már rám ilyen nagy szemekkel, te is tündér vagy, csak soha nem mondta még el neked senki! És Ő is tündér, ezért nem találja a helyét a világban. Szedd már össze magad, te ugyan nagyobbra nőttél, mint én, de hidd el, igazat mondok. És csilingelve felkacagott: mi tündérek nem tudunk hazudni!

- Ó! - Gondolta magában a férfi. - Hiszen ez teljességgel lehetetlen! - Aztán ránézett arra az apró, fényes kis élőlényre, aki egyre zavartabban rebegtette szárnyait. Kedves kis lénye a kislányára emlékeztette. Nevetésétől felsziporkáztak a csillagok, és szinte látni vélte, ahogyan hahotáznak ők is az égen. Hát nem, nem lehetetlen, mondta dacosan magának. Hiszen akkor ez az apróság hogy a csudába csöppent volna ide?

Elfáradtam. – mondta ásítva a tündér. Kérlek, ágyazz meg nekem a kesztyűtartóban! Ezen túl veled leszek, egészen addig, amíg boldog nem leszel. És ha szomorúnak látlak, majd megint mesélek.

A férfi óvatosan fékezett, majd leállította autóját az út padkájára. Megágyazott a sáljával, ahogyan a tündér kérte, majd hátrahajtotta az ülés támláját, és maga is jóízű álomba merült. Évek óta nem aludt ilyen jót! Zaklatott, lidérces álmai helyett tündérekkel táncolt, és a viruló almafák alatt fényes ruhában meglátta az asszonyt.

Verőfényes hajnalra ébredt. A rigók hangos füttyel dicsérték a nap melegét, sólymok keringtek szitálva a tágas rét felett. A kicsi tündér ott aludt összegömbölyödve a lehajtott tetejű kesztyűtartóban. Óvatosan a tenyerébe vette, és átrakta inge zsebébe. Milyen fényes! Milyen kedvesen mosolyog álmában!

Vajon mikor? Dobbant meg a szíve hangosan. Aztán rájött, ez most már nem is számít.

Jókedvűen indította újra a motort, és kicsit fals fütyüléssel vágott neki a barátaihoz vezető útnak.