A szikla 2/2

  2012.04.22. 00:28

A Szikla 2/2

 

Az égbe magasodó szürke kőtömbök tetején egy férfi állt. Gondolataiba mélyedt. Szürkéskék szemeire bánat és csalódás vont függönyt, olyan mértékben, hogy szinte nem is érzékelte maga körül a világot. Nem is olyan rég még boldog volt, mindene megvolt. Néhány nappal ezelőtt felesége, vezetés közben elaludt a volán mögött, ő is, és 3 éves kisfia is szörnyethaltak, amikor a 120-szal suhanó autó letért az útról és egy szakadék mélyére zuhant. Most csak a fájdalom vont köré szürke fellegeket. És a csalódás: ennyi hát a boldogság? Nem látta sem a vakítóan szikrázó napot, sem a fátyolfelhők vidám vonulását, sem a háta mögött sütkérező mormotát, sem az égen szálló sasok röptét. Lábánál hiába is bókolt egy aprócska kék, csillag alakú tárnics, a szemközti sziklagörgetegen sem látta a magasba igyekvő zergét. Semmit sem érzékelt maga körül, csak a fájdalmat belül, amit az a zord szépség sem feledtetett vele, ami körülvette. Pedig ezért kapaszkodott fel úttalan utakon, meredek sziklákon a hegytetőre. Magányra vágyott, szépségre, amit magába töltve talán enyhülne az a tompa, maró sajgás a lelke mélyén.

 

Éles fényre ébredtem, és iszonytató fájdalomra. A Nap olyan erővel tűzött fejemre, hogy beleszédültem volna, ha nem forgott volna a világ körülöttem e nélkül is. Taplószáraz nyelvem úgy tapadt a szájpadlásomhoz, mintha napok óta nem ittam volna, pedig alig néhány órája indultam útnak a hajnali pirkadatban. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy nem estem le, talán begörcsölt, cafatokra marcangolt ujjaim kapaszkodtak még mindig abba a centiméternyi fogódzóba. Meglepődtem, hogy itt vagyok a halál torkában, csak a véletlennek köszönhetem, hogy még élek, mégsem pergett le előttem az elmúlt negyvenegynéhány év filmje, mint ahogyan ezt rossz melodrámákban előadják. Nem tűnődtem sokáig. Az járt a fejemben, hogy ez talán azért lehet, mert nincsenek olyan elvarratlan szálak az életemben, amiken rágódnom kellene. Úgy élek, hogy ha most meghalnék, akkor sem tudnék siratni semmit, nem lenne olyan tettem, amit meg kellene bánnom.

A jobb karomon függeszkedtem, sehol máshol nem lévén egyetlen apró kis kiszögellés sem, amin lábaimat, vagy másik kezemet megvethettem volna. Úgy éreztem, menten kiszakad a karom, de az életösztön erősebb volt, mint a fájdalom. Ó, a rohadt életbe! Muszáj valamit tennem! Rohadtul fáj mindenem, és ha nem én lógnék itt, egészen biztosan sírnék, vagy ordítanék. Ordítani nincs erőm, talán egy hang sem jönne ki szikkadt torkomon. Sírni már vagy harminc éve nem tudok. Muszáj valahogy kimásznom ebből a rohadt helyzetből! Várnak otthon! Otthon. Basszus! Már megint ez a rohadt fényesség! Nem akarok elájulni, nem ájulhatok el! Ki tudja, utána még a falon leszek-e, vagy valahol a mélyben, összeroncsolt, pépesre zúzott tagokkal szanaszét szóródva a sziklákon! Szedd össze magad! Muszáj! Ha fel tudtál kelni a földről, amikor állapotosan egyedül hagytak, most is kimászol innen! Ha be tudtad fejezni az orvosi egyetemet azután, hogy a kollégáid apádon meg sem próbáltak segíteni, ezt is meg tudod tenni. Ott fulladt meg a szemed előtt! A francba! Az a harag, amit azóta is érzek, talán erőt ad! Ó, de nagy volt a kísértés, hogy ötödévben otthagyjak mindent! De azt mondtam, én akkor is jó orvos leszek, és segítek mindenkinek, aki hozzám fordul. A fenébe! Muszáj innen kimásznom! Muszáj túlélnem! Muszáj!

Fogcsikorgatva emeltem fel a bal kezemet. Nem törődtem a fájdalommal, ami éles késként hasított belém. Igen, most már a könnyem is kicsordult, aztán nem csak a fogamat, a szememet is összeszorítottam - Ne pazarold az energiát, te balfék! Nyúlj fel, és tapogass! Egy centiméter, még egy… örökkévalóság. - Szívem majdnem kiugrott a mellkasomból az erőfeszítéstől. De siker koronázta a próbálkozást: fejem fölött találtam egy apró kis bemélyedést és megkapaszkodtam.

Kifeszített mellkasomból iszonyatos fájdalom árán, de akkora sóhaj szakadt fel, hogy magam is meglepődtem, képes vagyok még levegőt venni. Nem törődtem azzal a sipító hanggal sem, ami a sóhajtást kísérte. Azért sem fogok elpatkolni!

 

És akkor meghallottam: apró kis nesz volt, de felébredt bennem a remény szikrája. Hátha megtörtént a csoda, és ma egy a millióhoz, mégis van valaki a szikla tetején? Először csak hangosan felnyögtem, aztán kiabálni próbáltam:

- Segítség!!

De csak valami tompán hörgő suttogás tört elő a torkom mélyéről.

- Ne add fel! Ne add fel! Ne add fel! - Ismételgettem magamban, mint valami mantrát. Szívem vad száguldásától nem tudtam koordinálni a mozdulataimat, de még mindig éltem, és ez reményt és erőt adott, hogy a szaggató fájdalom ellenére két kezemmel kicsit felhúztam magam, és bal lábammal is ráakadtam egy apró kiszögellésre, ahol megtámaszkodhattam a nagy lábujjammal. - Ez maga az éden! - Gondoltam magamban.

Aztán centiméterről – centiméterre haladtam felfelé, a sziklafal teteje felé, ahol ott várt a biztonság és az Élet.

 

A férfi megmozdult. Kiszakadt tompa kábulatából, mert valami szokatlan zajt hallott. - Vajon mi lehet ez? – kapta fel a fejét, valami hörgésszerű sóhaj hallatán. Fásult közönyét, amellyel eddig kizárta a világot, az adrenalin lüktetése váltotta fel, szíve szélsebesen kezdett vágtatni. A feleségét, és kisfiát megmenteni már nem tudta. De felfogta végre, hogy valaki bajban van, hatalmas bajban, és talán cserébe azokért, akiket sirat, megmenthet egy másik életet.

Villámgyorsan, amennyire óvatos ösztönei engedték, lehasalt a szikla peremére, és akkor meglátta a nőt, aki csurom-véresen, minden erejét megfeszítve kapaszkodott felfelé centiről-centire a sziklafalon. Nem nézett felfelé, minden erejét arra használta, hogy életben maradjon. Gyorsan leperegtek előtte a sziklákon eltöltött évek tapasztalatai. Szinte minden nap a hegyeket járta évek óta, soha nem indult el a pihekönnyű, mégis erős hegymászó kötél, és a segítséget nyújtó szegek, karabinerek nélkül. Tudta, nagyon gyorsnak kell lennie, mert most ezen múlhat minden. Az oldalán függő kötél egyik végét karabinerbe csatolva a sziklára erősítette, másik végét a mindig felcsatolt beülő-hevederére, és már mászott is lefelé. Még jó, hogy a hegyi mentőknek is segített valaha!

 

- A francba, a francba, a francba! – gondoltam magamban. - Az a rohadt néhány méter! Hiába, picinyeim, anya már nem megy haza! - hiába, hogy én voltam a színészek királynője, mint orvos, harminc év után mégis kicsordultak a könnyeim. Összeszorított fogam mögül sípolva tört fel lélegzetem, és tudtam, hogy nincs több erőm, nem megy tovább, feladom. Nem hallottam, hogy valaki a fejem fölött egy szöget vert a sziklába, és a surranó kötél zaja sem jutott el a fülemig. Kész voltam. Ismét fényesség és szédülés tört rám, fülemben sípolva ordított az ereimben száguldó vér, és tudtam, el fogok ájulni, és abban a pillanatban mindennek vége.

Hófehér, izzó fehér, szivárványszínű fehér… vége. Itt a vége! Ne haragudjatok, lányok!

Rotorok hangjára ébredtem. A fejem felett, a világítóan kék égbolton mentőhelikopter lebegett, épp egy narancssárga hordágyat eresztettek róla lefelé. Felettem éppoly kék, csillagfényű szempár fürkészte arcomat, akár az égbolt. Könnyeket láttam benne megcsillanni. Soha életemben nem láttam még ilyen meleg - kék szemeket!

 

Vissza a prózákhoz >>>

Főoldal >>>