A Szikla 1/2 (2012)
2012.04.14. 00:27
A Szikla 1/2
Hetek óta tartott a hajsza. Szinte megállás nélkül dolgoztam, csak az éltetett, hogy nemsokára eljön a pihenés ideje. Három hetes szabadságomat a Magas Tátrában akartam eltölteni. Régóta vágytam már a hegyek közé, de nem engedhettem volna meg magamnak, hogy az Alpok méregdrága üdülőhelyei közül válasszak. Az Internet jóvoltából kinéztem egy barátságos kis panziót Ótátrafüreden, ott integetett a képről, hogy „engem válassz!” árait is elfogadhatónak találtam. Ez lesz majd a bázis. Kalandozásaim központja.
Eljött végre az indulás napja. Hosszú órákig vonatoztam, aztán egy kisvasúttal utaztam tovább, amelynek kanyargós pályája már a fenséges, hó-koronás hegyek közé vezetett.
A kis panzióban nagy szeretettel kalauzoltak végig házigazdáim, és csakhamar otthonosan berendezkedtem.
Az első napokat szó szerint semmittevéssel töltöttem, hatalmasakat aludtam, és élveztem a friss, hegyi levegőt. Sétáim nem vezettek messzire, felfrissülve szívtam be a fenyők illatát, sétáltam a sziklás hegyoldalakon, csendben figyeltem a madarak röptét, vagy a nekibátorodott mormoták játékát a görgeteg kövek között.
Aztán eljött az a nap is, amikor már bátrabban indultam neki a hegyoldalaknak. Nem vittem magammal sziklamászó felszerelést, egyedül úgysem láttam volna hasznát. A legtöbb hegyen amúgy is láncokkal segítették a nehezebb kapaszkodókon való feljutást.
Aztán vérszemet kaptam. Egyre kalandosabb útvonalakra tévedtem, egyre merészebben kapaszkodtam fel a sziklacsúcsokra. Nem néztem a baedeker útmutatásait, hogy „gyakorlott sziklamászóknak kötélbiztosítással”, csak mentem, másztam, és élveztem a hegycsúcsok percnyi izgalmát, az adrenalin hajtotta vér dübörgését.
És most itt vagyok, egy csaknem függőleges sziklafalon függve, teljesen kilátástalan helyzetben. Se föl, se le. Alattam irdatlan mélység tátong, legalább 3-400 méter, felettem a kék égbolt, és alig néhány méternyi sziklafal. Puha moha és zuzmó telepek zöld foltjait látom. Csak ne nézz le! Ne nézz le! Hajtogatom magamban kétségbeesetten.
Mint mondtam, elkövettem azt a marhaságot, hogy sikereimtől nekibátorodva továbbra is egyedül bolyongtam a hegyek, sziklafalak szirénszavú hívogatásától hajtva.
Hát most itt az eredmény: mászás közben, miközben épp bal lábammal kerestem a következő kiugrót, a bal kezem alól kiszakadt a kő, és most gyakorlatilag jobb lábujjhegyemen állok, jobb kezem két ujjával egy fél centiméternyi kőbe kapaszkodva.
Testem végletekig túlfeszítve, alig kapok levegőt.
Szédülök. Nem a mélységtől, a levegő hiányától.
Elkeseredett küzdelmet folytatok, hogy bal kezemmel, vagy lábammal támasztékot találjak, de a szikla sima és piszkosszürke, mint a carrarai márvány. Egyszerűen nincs rajta több kiszögellés, csak az a kettő, amelyek közé kifeszültem. Ujjaimat már véresre harapta a szikla éle. Oldalamon, bár cseppet sincs meleg, valami melegség csordogál, talán izzadtság, talán vér lehet. Ki tudja már.
Lógok. Reménytelenül. Egy a millióhoz esélye sincs annak, hogy valaki épp a fejem fölött levő sziklakiszögellésre téved. Vagy ha mégis, akkor sem valószínű, hogy észre vesz. És ha észrevesz, lesz-e olyan ügyes, hogy szabad bal kezem felé lendít egy életmentő kötelet?
Jobb lábam egyre inkább csúszni kezd azon a kis támasztékon, ami az életet jelenti. Jobb karomon piros patakok indulnak, ahogy ujjaim alól kiserked a vér.
Jobb lábam alól is eltűnt a sziklafal. Fél centiméternyi támasz, három ujjamon lógok. Miért ragaszkodom ennyire ehhez a kés-élességű fájdalomhoz, ahelyett, hogy a mélybe, a jótékony semmibe zuhannék?
Minden fehér. Vakító fehér.
Nincs már tovább.
Izzó glóriát von fejem fölé a Nap.
|