Rozsdi kutyám emlékére

Vannak olyan történetek, amelyek szomorúak, s mégis szépek.
Rozsdi kutyám kis gombóc-korában érkezett hozzánk.
Minden nap a Moszkva-téren haladtam át, s napok óta állt ott egy ember néhány kölyökkutyával. Naponta kevesebb lett a kutyusok száma, s ha nem rohantam nagyon, meg-megálltam. Kergetődztek a füvön, akkor még hárman voltak, s ez a kis pelyhes-hátú kutyus odajött, s megnyalogatta a kezem… nos hát, ki tud ennek ellenállni? (Én nem)
Másnap is ott volt, s már csak ő volt ott… s döntöttem: nem érdekes, hogy munkába megyek, nem érdekes, hogy délután vidékre utazom, a szőrgombóc márpedig velem tart. Kifizettem az árát, s vittem a kabátom alatt. Egy tenyeremben elfért… puha mocorgását éreztem a metrón, s időnként kidugta kis fejecskéjét, hogy képen nyaljon…
Persze nem kis gondot jelentett a kis gömböc átnevezése, mert előző gazdija a sors szeszélye folytán a Johnny névvel verte meg lány létére, s mivel hallgatott nevére, hát csakis valami igencsak hasonlót volt szabad kitalálni. Szép, cirmosan barna bundája adta végül az ötletet a Rozsdihoz, s maradt is ez a számomra oly kedves név 16 évig…
Szép évek következtek, kutya-suli, hatalmas séták, és az akkor még kétéves lányom fül-és farok-húzogató rigolyáit sem bánta a csöppnyi állat. Leginkább az erdei sétákat kedvelte, de eleinte az apportírozás, s a játék is kedvenc időtöltései közé tartozott.
Soha nem bocsáthatom meg magamnak azokat az éveket, amikor munkám elszakított Tőle… amikor végülis visszaköltöztem Budára, ugyanaz a hűséges szempár nézett vissza rám, de elfelejtette, milyen játszani, s szemében, mintha mély szomorúság tükröződött volna… vád volt-e?
- Lám, gazdi: itt hagytál, nem tudtam játszani, nem sétáltattak, elfeledtek… de én nem felejtettelek el téged, mert szeretlek, s mert kutya vagyok; hűséges.
Édesanyám jól tartotta, etette, itatta, s jól elvolt hatalmas hársfáinktól árnyékolt kertünkben a többi kutyával, s macskával, de a gazdival való játéktól elszokott. Sajnos nem vihettem magammal abba a vidéki városba, ahol csaknem 9 évet töltöttem, de nem tudtam volna ellátni Őt, mert havi 8-10 ügyelet jutott…
Keskeny, staffordshire-terrierre jellemző orra már javában őszült, amikor hazaköltöztem. Visszaszoktattam a sétákhoz, amelyet mindketten élveztünk. Eleinte nehezére esett, hogy illendő a gazdi bal lába mellett haladni, bár kölyökkorában ez számára természetes volt. Később aztán lassacskán visszatértek a suliban tanultak emlékei, a jól nevelt kutyus engedelmessége.
Persze, a haver, Oliver, nővéremék nagytestű kutyusa mindig belevitte a hülyeségbe, s rendszeresen megszöktek hatalmas felfedező körutakat téve. A nyakörvre erősített biléta alapján aztán mindig előkerült a kis csavargó… Olivernek általában több esze volt, hazajött magától is, ám Rozsdit – sosem felejtem – volt, hogy a Déli Pályaudvar közelében találta meg egy állatszerető ember, s caplattunk utána egy elit lakótelep portájára a Városmajor utcába.
A tüzijátékok áldásos hatása: Rozsdi mindig is elbújt minden elől, ami hangos volt számára, legyen az mennydörgés, vagy tűzijáték, s hogy kilométereken át futott, s nem talált haza, ez is egy augusztus huszadikai – számomra kevésbé élvezetes tüzijáték emlékét idézi. Persze lassacskán mindketten tanultunk, a gazdi például azt, hogy viharok, vagy az egyre szaporodó állami, s újgazdagék által puffogtatott tüzijátékok alkalmával be kell engedni az ijedős Jószágot, s ott, a gazdi közelében már semmi sem ijesztő, hiszen egy kis nyüszögés, egy kis szeretgetés mindent feledtet, s a pad alatt oly jó összegömbölyödve aludni.
A csavargásait követő bűnbánó képét nem lehet elfelejteni, tudta Ő jól, hogy rossz fát tett a tűzre, füleit úgy hátracsapta, hogy szinte belesimultak koponyájába, s várta a verést (vajon mi történhetett az alatt a 9 év alatt, amíg nem voltam Vele?)… Soha nem vertem meg. Elég volt a rosszalló szó, tudta Ő jól, miről beszélek! A hangsúly, az aggodalom a hangomban elegendő volt hű kutyaszívének.
Aztán egyszer a csavargás balul ütött ki, elütötte egy autó, a jobb lapockája tájékán érte az ütés. Sose felejtem el azt a stiklit, amikor ölben vittük be akkori munkahelyemre, hogy kétirányú Röntgen felvételt készítsünk a sérült végtagról. A portás csaknem kirúgott, hogy hogyan képzelem, de végülis Kollégáim kimentettek, s Rozsdikám megadóan tűrte a tortúrát. Hónapokig nem tudott talpra állni, aztán lassacskán, amikor már azt hittem, el kell altatni, javulni kezdett az állapota, s végül senki meg nem mondta volna róla, hogy valaha is megsérült. Szerencsénk is volt, mert éppen 2003 január-februárjában volt ez a kritikus időszak, s a 20 cm-es hóban, ha ölben levittük, csetlett-botlott, nagyokat esett ugyan sérült lába, fityegő ˝kézfeje˝ miatt, de el tudta intézni kisebb-nagyobb dolgait, s már csak vissza kellett szállítani a meleg szobába. Betegsége alatt csonttá, s bőrré fogyott, s az állatorvos tanácsára ˝roboráló˝ étrendre fogtuk, a szokásos szaftos, húsos étel mellé naponta többször adtunk neki töpörtyűt. Fantasztikus, hogy milyen türelemmel viselte betegségét, s eleinte a kötözéseket, amik egészen biztosan nagyon fájtak Neki, de tudta, hogy segíteni akarunk. Később meglepődve tapasztaltam, ahogyan gyógytornáztatta sérült végtagját, egészen pontosan ott nyalogatta a lábfejét, ahol kellett ahhoz, hogy a kiesett mozgás visszatérjen. Véletlen? Nem valószínű: inkább ösztönös intelligencia…
5 évvel élte túl balesetét, öt szép éve volt még.
S hogy kutyák, és macskák közt nem létezhet barátság?
Nem tudom, ki találta ki ezt a marhaságot, de a mi kutyáink imádják-imádták a macsekokat.
Jó, persze, időnként illendőség és fogyókúra céljaiból persze, hogy megkergették a simulékony jószágokat, ám ez soha nem ment túl a játék határain, s azután együtt napfürdőztek a feljáró lépcső pihenőjén, vagy épp a füvön, egymás mellé bújva.
Persze, amikor lányom Vadóc nevű macsekja hozzánk került, voltak nézeteltérések: Rozsdi ismerkedni szeretett volna, mire az a kis pöttöm cirmos fogta magát, felpúposította alig 10cm hosszú hátát és fújt, mint akinek elment az esze… ha Rozsdi el nem ugrik, a hozzá járó karmos-pofont is megkapta volna… aztán össze-szelídültek. Luca érkezése hasonló kedélybeli nézeteltérésekkel járt, bár ezúttal is inkább Vadóc cica volt a veszekedések, s féltékenység kezdeményezője: a két cica máig is kibékíthetetlen ellentéttel viseltetik egymás iránt, míg a kutyusokkal nagy egyetértés és békesség alakult ki. Leginkább a szép, meleg nyári napokat szerettem, amikor ahová lépett a hazatérő, mindenhol egy-egy ˝döglött˝ – napfürdőző állatkába botlott.
Rozsdi öregkorát egy néhány hónapig nálunk időző kutyus tette vidámmá.
Luckyra lányom talált rá, megkínozták, rövid láncra volt kikötve hetekig, s a lánc annyira a nyakába mart, hogy csak egy komoly műtéttel lehetett onnan eltávolítani. Lucky leginkább golden-retieverre hasonlított, s amikor nyakán begyógyult a 30x5cm-es seb, és szobafogságából végre kiengedhettük a kertbe, olyan csintalan kergetődzésre bíztatta kutyatársait, hogy azok a szó szoros értelmében megfiatalodtak. Lucky vidámsága minden kutyut feldobott, csintalan jókedvét azonban a társasházunk lakói nem tűrhették, mennie kellett. Az Állatvédők segítségével helyeztük el, s megsirattuk lányom is, én is… Rozsdi is.
Amikor Luckyt elvittük, kutyám szinte egyik pillanatról a másikra öregedett meg. A szomorúság sütött minden mozdulatából, hiányzott neki a jó társaság. Ez tavaly november elején történt… kisvártatva kiütközött rajta a német-juhászok genetikai öröksége, hátsó lábai egyre nehezebben mozogtak, míg végül aztán már csak nagyon nehezen tudott talpra állni.
Rövid szőrű lévén minden télen a meleg lakásban töltötte az éjszakákat, idén ez már gyakorlatilag úgy módosult, hogy reggel kitettük a kertbe (szó szerint, ölben), ha elmentünk itthonról, és amint hazaért az első fecske munkából, iskolából, beszállítottuk a melegbe.
Még evett, ivott, s szemmel láthatóan élvezte a simogatást, bár már odabenn is csak csetlett-botlott, elesett, beszorult…
Aztán eljött a nap, amikor hiába tettünk elé ételt, már nem kérte.
2008 február 26.-án temettük el a kertünk egyik csendes sarkában.
Ha a szobámból esténként kilépek, óvatosan nyitom az ajtót… még mindig Őt keresem. Szokatlan, hogy nem kell átlépni Rajta, nincs útban a lába, vagy az álmában is lagymatagon megcsóvált cirmos farok.
Soha nem feledhetem az együtt töltött boldog órákat, hűséges barna kutyaszemeit, együtt érző: ˝Mi baj van gazdi?!˝ kérdését, amikor szomorúan, vagy fáradtan tértem haza, hátracsapott füleinek esengő kérését, amikor rossz fát tett a tűzre.
Hiányzol, Rozsdi!

Rozsdi

Mélybarna, hűséges kutyaszemek,
Minden nap, amikor hazaérek,
Rám esengve, kérdően felnéznek:
Gazdi! Sétálni veled mehetek?

Csíkozott, ˝cirmos˝ barna-fekete bunda,
agár-szerűen megnyúlt, hosszú orrocska,
rövid, selymes szőr, konya fül, hosszú farok,
Gazdikám! Itt ülök, nézz rám: Rozsdi vagyok.

Oly régen volt, hogy elfértél tenyeremben,
Megöregedtél hűségben, s becsületben.
Még ma is, amikor az ajtómat nyitom,
Hol, fekszel, merre vagy, most is azt kutatom.

Pihensz, végleg elaludtál kezeimben,
Alszol a kert végében virágok alatt,
Madárdallal ékes nyári napsütéssel
Csendben várod hűen haza a gazdidat.

2008.05.02.

Rozsdi képtár >>>