|
Még kiáltok, még kérlek...
2014.02.06. 11:09
Még kiáltok, még kérlek
Egyetlen sóhajtásnyi kiút a pokolból,
ahol a látóhatár szélesre tárul,
és a reménytelenségre lakat zárul,
oldottan szárnyaló elme,
amikor mindennek megvan az értelme,
és béke, tengernyi nyugalom…
tavaszi virágok közt langyos fuvalom
amikor veled lehetek…
amikor veled vagyok.
A távolság csupán egyetlen röpke gondolat,
bár a kilométerek száma talán mérhetetlen,
ilyenkor minden értelmetlen.
Hol vagy? Árva gyermekként kiabálom.
Érne véget a lázálom,
hiszen csak egy valamit kértem,
hogy maradj a közelemben.
Hallod?
Én ott vagyok most is veled!
És te?
Vajon az őszi erdők pompájában ott vagy-e?
Ködfoszlányok szállnak
a lombok fosztotta ágra,
és borítanak jégkérget, míg nyögve,
álmokból ébred örökre
a lélek, amely élni vágyott.
Most csak didereg.
Az élet értelmet
csak veled nyert,
és most minden halott-hideg.
A test épen marad,
gépként dolgozik az agy,
ám a lélek
már csak vacog,
a gondolat is hamvába holt.
Haldoklásában fogná a kezed,
esdekelve: ne ereszd,
de vajon nyitva-e az a lélek,
amitől éledt,
és élete értelmet nyert?
Már nem kérdezek, csak vagyok.
Minek is kérdeznék, ha választ nem kapok?
A nap fénye másnak ragyog.
Puha vörös bársonyt vonj majd szívemre,
ha végképp megfagyott.
2013.11.19.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
