|
Lehunyt szemem pillái alatt
villódzások, színes karikák,
egyik szememen apró fátylak,
a másik - néha - alig lát.
Mi végre hát a szem?
Belül fényesség honol.
Ha félálomban lebegek,
messze valahol,
álomország határain innen
terül elém egy színes atoll,
a mélykék, végtelen tenger
korallhalaival elvarázsol,
vagy erdő zöld ölén termek,
és futok, mint egy gyermek,
szabadon.
Mint pihetoll érkezem,
csend honol.
Itt vagyok itthon.
Ahol az álom,
a tündérek,
a fények élnek.
Emlékek?
Vagy egy ének
zeng a havason?
Sziklák mámorosan kinyúló
karjaiba zuhanok,
most ott vagyok,
ahol a sasok.
Angyalok dalolnak,
hoznak fehér gyolcsot, mirhát,
és nyomnak kezembe tintát,
írjam.
|
- Mit?
Csak a végtelen tengerek
zengenek,
a bércek, erdők,
fák, tavak, élők
szellemei.
- Írj! -Sürget egy hang.
Szól, mint a lant.
- Mit?
- Higgy! És írd!
…
A világ, és benne én.
Én, és bennem a világ.
Egyek vagyunk.
Egy a szavunk:
a szeretet.
Többé nem kételkedem:
Megindul kezemben
a toll, és írom:
Az éterben, mégis testben,
Valami apró parány,
mégis egy a mindenséggel,
Földön és mennyben,
örökké, mégis végesen,
utazom és érkezem,
lélekben és szeretetben,
élek.
Érzek.
Én.
Létezem.
2012.02.20.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
