Oltalom

Felhő takarja a hegy csúcsát,

elveszve bolyongok a sűrű ködön át,

vad vihar készül, és én félek,

mint vert kutya hátrál szűkölve a lélek.

Fekete felleg, reménytelenül komor,

a rettegés, a szorongás tovasodor,

és ami még ép elmémből visszamaradt,

maga körül csattogó fogakkal harap,

mert a hegy csúcsán sötét, komor felleg ül,

rajta a szivárvány gúnyosan hegedül.

Kétség kínoz, cudar viharral,

magányos harcosként virrad rám a hajnal,

és már nem tudom, miért élek…

Csak szeress, csak karolj át gyöngéden, kérlek;

Ahogyan a kék ég takarja a földet,

ahogyan a bércet ölelik a zöldek,

ahogyan a Nap sem sajnálja sugarát,

ahogyan a titkos völgyet őrzik a fák,

és ahogy a komor felhőn is ég a láng:

mert szivárvány játszik rajta szimfóniát.

Szemed mélyén sejtelmes fények,

hogyha belenézek, többé már nem félek.

Szíved dobbanását hallgatom,

két karod közt béke tölt el és nyugalom,

védőszárny borul rám, testemet elhagyom,

nincs tér, nincs idő, és nincs többé nyomorom.

Rejtelmesen erős, varázsos oltalom,

ringató, csitító, rejtélyes hatalom.

Tudom, hogy nem hiszed, ó, igen, jól tudom:

mégis, ahol te vagy, ott van az otthonom.

2011.05.29.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.