Por és homok

Kipereg ujjaim közül az idő

csupán por és homok,

lehulló szemcse csillog:

Tükrében múlt, jelen, jövő.

Hasztalan szélmalomharc minden tettem.

Kinek segítek sajgó sebeimmel,

mellyel Téged óvlak?

Mihaszna ez a tisztesség?

Miért a tövisből font falak,

mellyel lelkem béklyóit verték?

Hiányzol.

Az a kevés, ami nekem juthat...

máskor sietősen kapkod,

most ólomlábakon jár az idő.

Hiányzol, Barátom,

de Neked hiányzom vajon?

Segélykiáltásként küldöm az éterbe:

HIÁNYZOL...

benne el nem sírt könnyek, néma jajok,

álmatlan éjszakákból sóhajok...

csoda kellene, hogy válaszolj,

hogy csak egy pillanatra fékezz, ne loholj,

hogy csak egy villanásra érezzem:

fontos vagyok, számítok?

Ó, boldog pillanatok!

De most hallgatsz, hát én is hallgatok...

Annyi felesleges dolgot teszünk...

gondoljuk, jó, csodás, nemes,

százakat, ezreket mentünk,

de vajon érdemes?

Rohanunk, sietünk,

s közben... érthetetlen...

a fontos dolgok:

barátság, szeretet

elmennek mellettünk.

Elillan, visszahozhatatlanul múlik,
homokként pereg az életünk.

Kérlek! Ne engedd, hogy így legyen!

Mondhatnék nagy szavakat,

de csupán azt mondom: én sem engedem.

Lélekhidunk szárnyakat ad,

általad százezerszer jobb lettem,

hogy a tündérszárnyam elvesszen; ne hagyd,

mondd, hogy a Te szemedben is fontos lettem,

vagy ne mondd, csak tedd, ahogy szoktad...

hiszen a szó... lényegtelen,

de tudnod kell: a Mindenségben az egyetlen Te vagy,

akiért egyáltalán megszülettem...

Nem számít az összes többi harc, vagy kudarc.

Egy apró tündért melengetsz lélektenyeredben.

Kérlek, ne hagyd,

hogy szárnyát vesztve ismét a földre visszaessen!

2009.07.10 – 07.24