Fejezetek Saul naplójából

(2)   Damaszkusz fele

Damaszkuszba szólított a dühöm,

keserű volt szívem, mint az üröm.

Jeruzsálemben már rendet tettem,

sok keresztényt fogságba vetettem.

Most hát Damaszkusz felé vitt az út,

dacos szívem vívott vad háborút,

gőgös voltam, haragos, és öntelt,

nem néztem embert, nem láttam könnyet,

csupán papírtekercset, holt betűt,

és nem éreztem szívemben az űrt,

nem kerestem összefüggéseket,

vak voltam. Már látom: vak és öntelt.

A sivatag forró, rőt porában

Damaszkusz városát épp megláttam.

Forróságot lehelt a tűző Nap,

távol délibáb fala csillan csak.

Egy kútra vágynék, mert a szomjam űz,

de nem kút, nem délibáb: élő Tűz,

mit szemem a láthatáron észlelt.

A fényből egy alak elém lépett.

Most látom csak, mily vak volt ez a szív,

most, hogy a Fényből Jézus megszólít...

Lehanyatlottam – sárgult levélként –

harci ménem nyergéből a porba,

testem elgyengült - ájulás szélén -

feküdtem rettegve, mint egy szolga.

Uram! Csupán Te voltál ott és én...

Nem rugdalom nekem szánt ösztökém...

Szóltál: „Saul! Mért üldözöl engem?”

„Ki vagy hát Te, Uram?” Ezt kérdeztem.

„Én vagyok Jézus, akit üldöztél.

Ne tapadjon kezedhez többé vér!”

Feküdtem némán, megsemmisülten,

szívemben vad csaták kavarogtak:

Segíts meg, bocsáss meg, Ó, Istenem!

Nem értem, hogy is lehettem ily vak!

S mint gondolatom válasza jönne,

a szemem világa akkor kihunyt,

eleredt ugyan vak szemem könnye,

de a szívem kinyílt és lángra gyúlt.