AZ ÉLET TALÁN CSAK EGY VERSSZAK

„Szeretni fáj, de mégis; maga az élet,

patakok, virágok, tengerek és rétek.

Megbújni mosolyodban végleg;

Szárnyalva, örökre szeretni Téged.”

(NeMo 2007)

Az élet talán csak egy versszak:

Szeretet, barátság, szerelem;

E nélkül a versszak nélkül

Értelmetlen az életem.

Másnak más versszakot mértek:

Hírnév, hatalom, karrier,

De mit ér mindez, ha boldogság nincs,

értelmetlen az öncélú siker!

Az élet talán csak egyetlen versszak.

Egyetlen versszak, mit ránk mért a Sors keze,

Sorsunk (karmánk) elkísér

Az út bármerre vezetne.

Az élet csupán egyetlen versszak...

Az én versszakom a szeretet:

szeretni mindenkit, s mindent,

védeni az életet, s az embert,

igazságra ébreszteni a kegyetlent,

tisztelni, s szeretni az Istent,

becsületben élni idelent,

Mosolyra fakasztani a végtelent,

Örömre hívni reménytelent,

Álomba simítani a védtelent,

S közben sírni idebent,

fallal övezni repülni vágyó lelkemet,

mosoly- álarccal leplezni mindent:

Szeretlek, de nem lehet.

Egy fájó,  örök versszak ismétlődik,

makacsul, konokul kergetődzik

kacéran illegetve magát.

Balgán nézem azoknak jó sorát,

kiknek szabad, kiknek lehet,

Nekem nem.

Egyetlen

vagyonom a becsületem,

a tisztességem,

melyet nem kértem...

Hiszen értem,

Boldog csak nélkülem

Lehetsz, s nem velem:

Elkéstem.

                               Ó, mennyire fáj ez a versszak: