Csak a szél...

Csak a szél zúg, a szél...

A fák lombjai közt suttogva lép, lelkedbe tép,

Suhogása pusztítás víziójával kísért,

Elillan a nap sugara, eltűnik a kék ég,

Repülök, s tompa fájdalommal zúdul rám a lét.

Csak a szél... a szél az, mi zúg…

Felednék végre minden barbár háborút,

de már nem látom, merre visz a helyes út.

szeretnék feloldódni a végtelenbe

rút ballépéseimre fátylat terítve.

Csak a szél, a szél fütyül,

Odabenn izzón, mint a rőt láva forrong a tűz,

Az orkán lecsap rám, hátára vesz, és Hozzád űz,

Szívem vad vágtába iramul, ha Rád gondolok,

bár a madárdalban felolvadnának a gondok:

A tornácon rozsdafarkú billeget és cserreg,

Csőrében fiókáinak szánt falat tekereg,

S egy rigómama az öreg platán odvát féltve

Éber csattogással repkedi azt százszor kőrbe...

Csak a szél zúg, orkán tépi, cibálja a fákat,

Halk egérléptekkel oson szívembe a bánat,

Fülem hallja, mégsem fogja fel a víg madárdalt,

A borongósan szürke égbolt magával ragad.

Csak a szél, a kegyetlen, barbárul dühöngő szél,

Ami a fák lombjain őrült zenészként motoz,

A magány, az örökös, mely kéretlen elkísér,

S ami a lélek-rejtekén mély sebeket okoz.

Valami tompa, vég nélküli fájdalom

Szaggatja belül, markolja a mellkasom.

Mi történhetett vajon Veled? Nem tudom,

Csak egy balsejtelem a szívembe oson.

Csak a szél zúg… szívem a szél hátán messze repül

Az orkán zúg, benne harangok kongása csendül.

Mért álmodunk mindig többet, mint amit kaphatunk,

A vágy szívünkben mért kavar szüntelen háborút?

Az ezüst-szín, szél-zenével fűszerezett csendben

Madárdal hátán repülök Hozzád minden percben.

(2008 május – 11.16)