Mert néha...

Mert néha…

Amikor az eső csendben kopog és sír,

Amikor a szél a lombokon szimfóniát ír...

Mert néha...

néha egy kis gyengédségre vágyom,

Szorosan hozzád simulni… álom, édes álom…

S a csendben hallani szíved dobbanását,

Mint homokszemek csendes pergését-hullását,

Megállítva az időt

Ölelj, s adj levegőt!

Mert néha...

Amikor halkan szívembe lopódzik a bánat,

sose bánd, hogy hozzád futok... add a vállad!

Csak egy gyermek vagyok, aki ölelésre vár,

ha látlak mosolyogni, semmi sem fáj már!

Mert Te én vagyok...

add a két karod!

Mert néha...

amikor jóért rosszat kapok cserébe,

amikor már nem tudom, merre lépjek,

amikor értelmét vesztve hull elémbe

az életem, s félelem hasít elmémbe,

Vajon miért létezem?

Segíts! Kérlek, emelj fel!

Mert néha...

Csak lézengek tétován a világban

és csak azt érzem: nem erre vágytam!

Ó, annyi könny, annyi jóakarat, annyi szó...

annyi imádság és fájdalom, annyi buktató...

Létezel, s létezem...

Te bennem élsz, s én benned támadok fel...

Mert néha...

amikor annyira egyedül vagyok,

hogy úgy érzem, a lelkem megfagyott...

Amikor az eső csendben kopog és sír,

Amikor a szél a lombokon szimfóniát ír...

Mosolyod, csendes szavad éleszt...

Állítsd meg, kérlek, az időt!

Szíved dobbanásában ölelsz:

köszönöm a szeretetet, s a levegőt!