Esik

Esik…
fázó bőrömet, mint megannyi tű sajgó szúrása
égeti a gyémánfényű apró cseppek hullása.

Eltűnődöm:
a szürke égbolt alatt számomra van-e még öröm?
Éjjel megfutottam megannyi kötelező köröm:
Ügyeletben végigdolgoztam az egész éjszakát,…
Beszélgetnék, de itt, a kinti börtönben nincs barát.
A BKV heringesdobozába zárva
hajamról csöpög a nyári zápor áldása,
bőrömön vízcseppek hada csorog,
ázottan, árván hazavánszorgok…

Haza?
Van-e otthonom? A boldogság csupán tündérmese.
Nem lelem utam a világban, fénynek itt nincs helye.
Roncs házasságom évek óta darabokban…
szerelmem tabu, rég elástam álmaimban…
nekem soha nem szabad szeretnem…
mindig is tilos volt társra lelnem…
Sokak lelki szemetesládája vagyok,
Pihenő nélkül, mosolyogva gyógyítok,
köszönetet soha nem várok… és ritkán is kapok…
és munkám letéve a magány rám gúnnyal vigyorog…

Szakad…
Vonszolom magam,
depressziósan,
magányosan,
fáradtan.

Értelmetlen…
Elég volt…
Rajtad kívül, Barátom, mondd csak, ki veszi észre?
Ki lát mosolyom mögé, ha Te nem vagy éppen ott?
Oldódnék egy mindent feledtető ölelésben…
Nem kérhetlek… nem lehet… így is adósod vagyok!
Érted, érzed…
mégis: tilos…

Zuhog…
csendben peregnek le bőrömön a vízcsepp - patakok,
arcomon - talán a könnyem? - futnak aprócska folyók,
nem tudom már: talán a könnyem, talán az életem,
mely elmúlik anélkül, hogy szabadna… hogy lehetne…
naponta gyilkolom meg magam, szívem, hogy Te élhess…
Mondd, mi értelme ennek? Mért maradok tisztességes?
S az őrület szürke határát átlépve
mikor zuhanok végképp a hideg földre,
s maradok ott,
mint halott?

2008.06.04