Vajon mi vagyok?

Vajon mi vagyok? Tündér, ember, vagy angyal?

Tele vagyok vad, nyughatatlan vágyakkal.

Bennem feszül minden, mi rossz, s minden, mi jó,

vagyok önző sóvárgással megvert, gyarló,

mégis; magamat leküzdeni akaró,

Átkos Önmagával néha meghasonló:

Emberi mohóság, és angyali  lélek;

Nincs boldogság a Földön, csupán ígéret.

Mi vagyok hát én, a kettősségében-egy?

Magammal a napi harc egy isteni kegy?

Boldogtalan-boldogan telnek a napok

tömött erszényemben fénylő talentumok...

Űz a gyógyítás nyughatatlan szelleme,

bolondul segíteni vágyás kényszere,

bennem zene, versek, képek, tündérléptek...

igazságtalanságot el nem tűrhetek...

Vagyok kalandra éhes, bátor, s vakmerő

tüzes, lidérces, szerelmes, igazi nő.

Vagyok gyöngédséget áhító kisgyerek,

ahogy meséért, ölelésért esengek.

Nem épp boldogító a rámszabott karma:

Örökre sóvárgó vágyra kárhoztatva.

Mi lehetek hát? Földre küldött ígéret?

S végzetem, hogy mégis reménység az élet?

Ha csak nagyratörő, önző ember vagyok,

lelkem sötétbe hull, a szó, s a szív halott.

De mégis: szeretek, s szeretni akarok,

s a reménység angyalszárnyain suhanok.

Hogyha győz bennem a tündér, lehetek Jel,

ilyenkor teli vagyok Fénylő Élettel.

Lényem fájón oldódik e kettősségbe:

szívem rejteke Pandora szelencéje.

Vajon mi vagyok? Tündér, ember, vagy angyal?

Fénylőn suhanok, vagy zuhanok halottan?

Vagyok talán gyöngykagylóba került piszok:

a kagyló rám igazgyöngyöt sírt, izzadott...

2008-04-25