Rapszódia Múzsámnak

Így hát...

nem hiába teltek a hónapok, s az évek!

Barátommá érlelt a szeretet-híd Téged.

S Te, aki nem hittél valaha ilyesmiben,

kimondtad; lelkedben egy „Kedves Barát” lettem.

Ó, bárcsak Te is csupán „kedves barát” lennél,

de számomra Te vagy a Minden, Te vagy a Fény,

s amikor azt hiszem, jobban nem szerethetlek,

megint rá kell ébrednem: tévedtem, tévedek...

Én is jól tudom, hogy „nem lenne szerencsés” több,

mert elválaszt most Bennünket az Ég és a Föld...

de mondd, ó mondd, szívemmel akkor mit tehetek?

Eltemetni szívemet nem lehet..., nem lehet!

Szárnyaiddal repültem, kismadárrá lettem,

megpihentem nap, mint nap lélek-melegedben,

a Téged körülvevő szeretet – felhőben,

mosolyodban simogató lélek-derűben.

Nem kérhetlek, szeress, hisz’ szeretsz anélkül is,

nem kérhetek semmit: kedves vagy anélkül is,

és nagyonis jól érted, hogy miről beszélek,

amikor arról szólok, falakat emelek...

Csakhogy a falaim rámdőlnek, s nagyon fájnak,

és a határaim naponta megkínoznak,

egyetlen kincsem reménytelen, csupasz szívem...

hogy kiszakítsam, mért kéri tőlem az Isten?

Szeretlek: nem létezik arra szó, hogy hogyan...

mint éltető napfényt a zsendülő tavaszban,

mint víztükrök távolba-ringató kékségét,

mint hegyormok fellegekhez húzó ezüstjét...

S mint ezerszín rétnek és erdőnek szépségét,

úgy keresem naponta lelked meleg fényét,

és mint szomjas vándor éled a forrás mellett,

mint éhezőnek egy falat, szavad úgy kellett.

Mint gyengéden ölelő kéz, amely simogat,

olyan nekem, amikor láthatom arcodat.

Szelíd mosolyodba bizton kapaszkodhatom,

ha a világ százezer kínja porba tipor.

Áldott legyen a nap, mikor megismertelek!

Áldott legyen a kéz, amely Téged felnevelt!

Áldott legyen a szívedben lakó szeretet!

...Isten lábai elé helyezem lelkemet...

2008.04.19