Pókfonál

Selymes, üdezöld réten

harmatcseppektől terhes pókfonál,

arcomon könnyek peregnek,

a libegő szál is elszakad talán.

Vajon érted-e?

Vagy csupán tompa halott szó száll,

verseimet, szavaimat, s könnycseppjeimet

hallod-e, érzed-e, vagy csak álom csupán;

álom, hogy érezted a lelkem?

Álom, hogy a porból felemeltél engem?

Hogy baráti szíved szárnyával repülhettem?

Nem félek már a haláltól...

hoztam valaha üzenetet odaátról.

S hidd el, a fényes csendben

feloldódtam a végtelenben,

ragyogott körülöttem minden,

ilyen fény a Földön nincsen...

s repülvén kívülről láttam magamat:

ám rögtön le is vágták a szárnyamat...

nem izgatott akkor a lét,

de lelkem a Földre mégis visszatért.

Talán egy feladatért?

Mondd hát! Mondd, miért?!

A szó elszáll?

Lelkemben rezegnek tovább szavaid,

beszélgetéseink szárnyán

épültek lélekhídjaink,

s mégis, mindez csupán gyenge pókfonál,

maradnak magányos kínjaink?

Csupán egy gyerek vagyok,

vágyom meséidre,

oldódnék szeretetedben, ha hagyod,

s talán

ha megkaphatnám...

bele is pusztulnék egy ölelésbe...

Már nem reménykedem...

a Sors úgy tűnik, elszakít tőlem...

létem nemlétté válik csendben:

száguldva zuhan a lelkem az űrben

eltűnik, csillagköddé válik a végtelenben...

félelem nélkül válok majd angyallá egyszer...

Selymes, üdezöld réten

harmatcseppektől terhes pókfonál,

arcomon könnyek peregnek,

a libegő szál is elszakad talán.

2008.04.04