Lélek - temető

Megbénít, tönkretesz a bennem tomboló fájdalom,

a tehetetlenség, s kényszer, mert tilos hozzád futnom,

mert nem kereshetlek, és hiányod immár szétszakít

és rombol mindent, mi szép, s a frusztráció megvakít.

S vak szemem és szívem bölcsőjében csupasz önzés ring,

botladozó szavakban igyekszem feledni a kínt ,

ám mégis... tovább gyötör és már teljesen megbénít,

s a depresszió sötét mélyére újra letaszít.

Tudnám-e feledni az érzést, amely ide vezet?

Szívem kellene kitépnem, kiszakítanom ehhez,

hisz’, amit elveszítenék, a lelkem jobbik fele

és ha lelkemet kiszakítom, tovább élhetek-e?

Elhallgattak bennem már a messze zúgó harangok,

Némán konganak bensőmben a Hozzád szóló dalok,

fejemben is csupán a magány izzó karma markol,

csupasz sziklákról lecsapó sas kéjes csőre karmol.

Hallgatnak, nem szólalnak meg bennem már az énekek,

holott agyam kínlódva szépre vágyik, mit zenghetek,

vakon tépném le magamról ezt a komor éjszakát,

hogy végre leküzdhessem a reám borult rút magányt.

Halott szívem csupán némi kis szeretetre vágyva

nyílt sisakkal vonult a naponta vívott csatákba,

s adtam magamból vélt barátoknak mindent, ami szép,

... a „barátok” lándzsája látod, már a szívemig ért...

Vér borította, elhagyott, szomorú harcmezőn

leltem meg, tán örök időkre lélek - temetőm,

mert orvul porba lesújtva most száz keselyű tép,

minden erőm elhagyott már... Barátom: Mondd, miért?

2008.01.27