Fáj

Fáj, amit teszel velem:

megcsillogtattad a reményt,

a kaput kitártad előttem

és beengedted a fényt,

aztán becsaptad gyorsan.

Csak fájdalom jár nyomodban.

Mit is reméltem? Hisz’ csak szerettelek.

De az én szeretetemet Te sosem értetted meg.

Régen is visszautasítottad, és ma is.

Hogy én mit érzek, soha nem számít.

Hogy a hiányod mennyire fáj, nem tudod,

s mert nem érzed, nem is tudhatod,

s mert nem érzed, hát nem is érted,

s ha nem érted, én miről is beszélek?

Hallgatom a hangod, ahogyan mondod:

elmész külföldre... ilyen már volt.

Nem szólhatok, nem sírhatok:

Már nem tudok. Meghaltam már,

csak Te nem tudod. A lelkem halott

azóta, hogy nem kiálthatott,

vissza nem tarthatott; tizenhat éve.

Hát menj! Akkor is elengedtelek,

hogy belehaltam: nem kár érte!

De fáj, hát tán nem haltam meg mégse’?

Itt vagyok, csak éppen nem veszel észre,

hát hagyjál kínlódni. Persze nem kéne,

de sajnálod a hangod, a mosolyod,

amitől feléledtem és éltem újra végre...

Miért fáj ennyire, hogy nem láthatlak?

Miért fáj, hogy nem hallhatlak?

Miért fáj, hogy észre sem veszel,

miért fáj, hogy elmész mellettem?

Tudtam, hogy túl szép az az álom,

hogy veled lehetek. Sajnálom.

Most már csak fájdalom.

Miért is szeretlek? Nem tudom!

2005.10.22