Még most is

Már elhagytak engem a szavak…

S nem maradt más, csak kőrben a falak,

a béklyók, a bilincsek, a börtönök,

a miértek, a muszályok, szívemben a tőrök.

Írnék, hogy kimondjam, mi fáj,

de tilos a szó, és néma a száj,

és elválasztanak a könyörtelen évek,

melyek belül megtörtek, ha ezt nem is érted.

Az eltemetett, kínzó és fájó évek,

a feledett, feledhetetlen gyötrő sebek.

Talán el tudom mondani: elhagytál,

veszekedtünk és ez még ma is fáj.

Előtted is szerettem egy srácot,

fájt nagyon, mikor  teljesen átrázott,

de kihevertem, mert újra találkoztunk

és úgy tűnt, hogy minden jóra fordult.

De nem…: jött a kavarás, a meg nem értés,

a talányok, a rébuszok, a sértegetés…

feledném, de nem lehet, mert összevesztünk,

s hogy kiheverjem, jött egy másik őrült…

Nem… nem szerettem, csak feledni akartam…

Mindent… apám haldoklását, Téged… kavartam

ezerrel… hogyan mondjam el?! Nem lehet!

Téged szerettelek, de Ő ölelt,

S aztán… csak a káosz, a kín,

az őrület határain…

Már nem tudtam azt sem, kit szeretek,

hogy én ki vagyok az sem érdekelt…

Aztán megszületett a lányom…

Te mást szerettél már a nyáron…

Mit tehettem volna? Belenyugodtam,

jó néhány évig kínlódtam…

Tizenhat év… öt egyedül, kínlódva,

(Mit számít már?) társra vágyva…

megtört a magány, a gondok.

Majd egy illúzió, egy álom kopogott

és én elhittem, hogy igaz és jó lehet…

Szerelem volt-e, vagy csak vak voltam, az is lehet,

azt hittem, megleltem mesebeli hercegemet…

de nem: velem ilyen nem történhet!

Nem gondoltam, hogy valaha is még „szabad” leszel,

bár ilyen áron… nem akartam, ébresszen valaki fel!

Mit akarok? Téged – Szeretlek. Vele  - élek.

A gyerekeimnek esténként mesélek,

S igyekszem megfelelni annak, aki vagyok.

Kötelességből holnapra talán már zizzent vagyok..

Mit akarok? Egyszerű: igaz szeretetet – ha lehet.

Mert bolondul szeretlek, ahogyan mindig is, mióta ismerlek.

2005. 09. 21