Kísértetkastély

Kísértetkastély szikla magasán,

sírás, sikoltás minden imám:

„Isten, Te talán még érted,

mit én nem tudok: Miért élek?

Minden nap könyörgök, Uram,

ne hagyj egyedül! - Utam

mégis mindig magamban járom!”

Talán ez csak egy rossz álom,

hiszen valahányszor szerelmet adsz,

másnapra újra, s újra magamra hagysz,

s megint nem tudom mit tegyek,

magamban tovább hogyan menjek?

Újra, s újra csak azt várom,

teljesedik mégis szép álmom,

s társat adsz végre, ki fogja a kezem,

örömben, de bajban is ott van velem.

De újra, s újra magamra maradok,

szerelmet és társat én nem kaphatok,

csak  rideg, hideg alkalmi „szerelmet?”

Kérdezem, Uram, ki érthet engemet?

Ki szerethetne egy elhasznált roncsot,

lyukas csöbröt, üres vizeskancsót,

ki érthetne meg csalódott magányt,

kirúgott kutyát, menekülő patkányt?

Ki karolna fel egy ronda pókot,

ki hálót szőve fogná meg a jó sort,

vagy csak egy szerelmet, mely álom marad;

szegény pók hálója mindig elszakad!

1989 nyár