Drága kamasz - zsarnokomnak

Fáj... belém marva téped naponta lelkem,

s pörölve csapod rám méginkább a magányt,

ha nem veszekszel is, fáj még minden sebem,

inkább ölelj át, s oszd meg velem, ami bánt!

Minden nap fúriaként szemembe vágod

kamaszos önzés - adta vélt sérelmeid,

s nehéz újra, s újra lenyelnem válaszom,

szeretettel mosolyra bírva kínjaim.

Csupán néhanap adódik az a boldog,

s lelket felemelő, varázsos pillanat,

amikor végre ráébredsz és kimondod,

hogy Te is szeretsz, s kéred bocsánatomat.

Ó pici, drága életem - szeme - fénye,

nehezen tűröm hosszú kamasz - éveid,

igazságtalan, önfejű zsarnok - kényed,

forrongó lényed megnyilvánulásait.

S ha végül zsenge, forradalmakat szító

lázadó, zsarnok korszakodat kinövöd,

ó boldog órák jönnek talán, vadító

fájó éveidre borítva új jövőt.

Szeretlek, és bár most még hiába mondom,

talán eljön majd sok - sok boldog pillanat,

mikor rámtalálsz... s szívemre szoríthatom

drága, ön - lázadásim - tükre arcodat.

2008.01.19