Túl ezer év magányon

Már csak egy ölelésre vágyom...

Túl mindenen, túl ezer év magányon,

Tőled elválasztó tisztesség-falakon,

kínosan betartott tíz lépés távolságon...

Boldog vagyok, ha egy röpke percre látlak,

ha velem vagy, feledteti minden gondomat,

mégis, csak egy ölelés csitíthatná magányom...

De nem számít már... mindez csupán egy álom...

Egy álom, hogy leküzdöm lelkemben

a számkivetett, magányos csendben

mindazt, ami bánt, a paranoiát,

a depressziót, s az őrjítő magányt...

Még küzdök ellene csendben,

összezárt fogakkal, el nem sírt könnyekkel.

Mért ez a sorsom? Mért erre születtem?

Talán azért, mert mindenkit szerettem?

Hát valóban nincs a földön ember,

aki megértene, aki szerethetne?

Barátom, segíts meg most is; ezredszerre;

ölelj magadhoz, és szoríts a szívedre!

De nem, ezt Tőled nem várhatom,,,

mert ha öleltél is, csak távolról...

s messziről ölelni, sajnos nem lehet...

le tudnád küzdeni csak egyszer félelmedet?

Ha tőlem tartasz... én... nagyon szeretlek,

soha nem tudnék fájdalmat okozni Neked,

s ezért már túltettem magamat azon

hogy álmodozzam egy kapcsolaton...

Ha magadtól félnél, csak azt mondhatom,

soha ne menj túl a barátságunkon,

de egy barátságba az ölelés bőven belefér,

ne gondolkodj, csupán légy közelebb, mint egy testvér...

Mert a testvér távol van, s a barát közel...

ha két lélek találkozik, mi lehet ennél több, ami kell...

a lélek boldog... a test mégis tovább harcol, s követel,

csak egy kis gyengédségre vágyik, mely felemel...

Már csak egy ölelésre vágyom...

Túl mindenen, túl ezer év magányon,

Tőled elválasztó tisztesség-falakon,

kínosan betartott tízezer lépés távolságon...

2007.04.20 (12.28)