Fénykép

Nézlek: az egész világból csupán ennyi maradt,

gyűlölöm az embereket, gyűlölöm magamat,

mert szeretetre vágyom, de már semmim sincs,

mit adhatnék magamból; elveszett a kincs.

A kincs, ami a szívem mélyén valaha lapult,

szeretetnek hívták, de mára kipusztult,

mert a szeretet is olyan, mint egy nyíló virág,

szeretetre, vízre vágyik, s ha nem kap: elhervad hát.

Mára nem maradt semmim, csak fájdalom és kín,

és gyűlölet és sebek... Van-e még gyógyír?!

Kinn zöldell minden, de az eső csak zuhog...

vajon ebből a sírgödörből valaha kijutok?!

Szerettem, s szeretek, s a válasz: mély közöny.

Senkinek sem fontos, hogy éppen döglődöm,

csak Egy Barátnőm fogja fel, hogy lelkem haldoklik,

csak Ő törődik velem, és folyton kínlódik;

Mert a lelkem egyetlen nagy seb és válaszra vár,

a válasz gyógyíthatna, a bizonytalanság: halál;

de akitől választ várok, messziről elkerül;

szeretetem elől vajon miért menekül?!

Bocsásd meg, hogy szeretlek; Bocsáss meg, hogy élek;

Bocsáss meg, hogy zavarlak; Bocsásd meg, hogy félek...

Igen, bocsáss meg nekem, és ne haragudj, hogy vagyok...,

hogy megszerettelek, hiányzol, s hogy terhedre vagyok!

Gyermek vagyok most is, ki ölelésre vár,

akik szerettek, meghaltak, nem ölelnek már,

s kikkel élek a szeretetet csak hazudják, ám

szeretni sosem tudtak. S Te szeretsz bár,

De félsz tőlem. Hol van a határ?!

Az őrületé, a tébolyé. Ki mondja meg már!

Sosem kértem többet, mint amit adhattál,

mégis: minden gondolatom Nálad jár.

Ha egyszer végre megkönyörül rajtam az Isten,

ha egyszer végre választ kapok, s helyére kerül minden,

ha egyszer kimondanád végre; fontos vagyok

válaszul talán azt felelném: én meg boldog vagyok!

2006.05.07