Túl későn jöttem

Látod; elhoztam Neked a csalogányokat,

s a sárgarigókat mind utamról…:

de te itthagytál – nem kell már a madárdal;

aranygömbjeiddel játszadozol.

Álmodtad: magával vitt egy nagy aranygömb –

végtelen világűrből csillogva eléd jött:

hát most révbe értél a csillagok között,

s már csak mosolyogsz. Örök dal köszönt.

S talán eljut Hozzád még a madárdal,

mit ajándékba csak Neked hoztam,

de már nem vártad meg, hogy átadhassam.

Elmentél végleg, oda, hol Élet van;

Mit mi elképzelni nem tudhatunk,

de Te már látod, mit mi csak remélni tudunk.

Nézz le ránk, s gondolj néhanap velünk:

Veled marad örökre szeretetünk.

Elbúcsúzni nem tudtam, s nem láttalak már:

elvitt tőlünk a megváltó és kegyes halál.

Szerettem volna még sok mindent mondani,

szerettem volna még kezedet fogni.

De Neked jobb is így, s ezt én is jól tudom.

Gondolj néha rám is arany – utadon.

S kérlek, ne felejtsd, kik nagyon szerettek:

Fogd meg kezem, kérlek, vezess engemet!

Mert gyenge vagyok, s szó nem volt, hogy elmondhassam,

mennyire szeretlek! S ha néha rossz voltam,

vagy bántottalak volna, kérlek; bocsásd meg!

Nem volt arra szó, hogy erre kérjelek,

S most is csak keresgélem a botló szavakat,

szeretném újra látni régi arcodat,

De már csak arra kérhetlek: arany gömb mellett

fogd meg két kezem, s ne eressz el többet!

1989 április 27

Édesapám halálakor