APU !!!

Mint lázálom, kunkorodik köréd a hazugság-foszlány,

s talán álom az is, hogy valaha imádkozni tudtál,

felébrednél… segítségért kiáltoznál, s újra fohászkodnál,

de ez a valóság, mit önmagadban hoztál!

S mégis lázálom, de tudod, nincs ébredés,

életed belepte pókháló és penész,

tested elgyengíti kór, mi Téged emészt,

senki sem segíthet, a halál jön feléd.

S mégis reménykedsz, mert hazudunk szüntelen,

fekszel hűvös ágyban gyengén, s türelmetlen,

s várod, egyre várod; jobban leszel egyszer –

nem kell küzdened majd remegő kezeddel.

Remegő kezekkel, remegő ajkakkal

várod a gyógyulást csontváz – tagjaiddal,

gyenge kezeiddel, gyérülő hajaddal,

növekvő… egyre növekvő nyakaddal.

Miért kell Neked ennyit szenvedni?

Hogyan tudhatnálak tovább is szeretni?

Apám: ne hagyj el, nem tudlak így nézni!

Nem akarom, hogy lássalak meghalni!

Nem tudok, s mégis kell Neked hazudnom,

tovább is benned kell a lelket tartanom,

s testedből lassacskán megundorodom:

csak csontváz, szürke hús, sápadt borzalom!

Csordulna a könnyem, mikor nézel rám,

mégis mosolyra húzódik, s hazudik a szám.

Szeretném, s remélném, hogy meggyógyuljál,

de tudom, többé itt nincs menekvés már.

Lázálom éberen az élet nekem…

Fogd meg utoljára gyenge két kezem.

Nem igaz, hogy újra egészséges leszel!

Mégse eressz el: légy örökre velem!

1989. 03.16