Ördögi kör

Ordítani a sötétben, jól tudod: nem szabad.

S mégis megtennéd, mert fáj az agyad,

fáj minden gondolatod, mert most már nem érted,

mért ilyen kegyetlen veled az élet.

Születtél – véletlen. Talán boldog voltál,

míg gyermekkorodban játszva játszadoztál.

Felnőttél, s rájöttél, mindig egyedül vagy,

hiába keresgélsz, társra nem találhatsz!

Volt két ember, kiket oly nagyon szerettél,

egyet a sírba már azóta temettél,

a másik itt fekszik betegen előtted,

segítséget várna, gyógyulást tetőled.

Néhány év, s orvos vagy, jól tudod ezt te is,

mégis, kit szerettél nem lehet, hogy segíts:

élő csontváz fekszik a szomszéd szobában,

fulladva Téged hív; fetreng csak kínjában.

Tudod, hogy meghal, s te hazudsz egyfolytában;

könnyebb legyen neki haláltusájában.

Ahol a tudomány megáll és toporog,

kínok kínja hasít beléd. Szomorkodsz,

S kitörnél az ördögi kőrből, ha tehetnéd,

de cserbenhagy fáradt, agyonhajszolt elméd,

s hogy legalább valaki megértsen, szeretnéd,

de tudod nagyon jól: nincsen már segítség!

Ordítanál, kiabálnál… ébren nem teheted.

Álmodban lidércek reád telepednek,

és senki, senki sincs, ki fogná a kezed,

ki a lidérceket elűzné mellőled.

Reménykedsz: tán végetér e lidérces álom…

Hajnalban feleszmélsz: „Ez a valóságom,

nincs ébredés, mert mi történik, igaz!”

Bánatodra nincsen többé semmilyen vigasz.

És ha néha találsz valakit, ki segít,

biztos, hogy a következő pillanatban megint

egyedül leszel a gondoddal, habár

pillanatra boldog voltál ébren is talán!

1989. 03. 10