Öt szép év - öt csúf perc

Én vagyok a rossz, én vagyok a bunkó, én vagyok a hülye...

Mostanában Apádtól és Tőled csak ez jut részemül, mert

azt hiszitek, fél szavakból is mindent megértek;

de hidd el, számomra rébuszokban beszéltek

S nem ér el agyamig a lényeg,

és semmit, de semmit nem értek!

Legfőképpen azt nem, mért pont az én Apám

ablakán lóbálja csúf lábát a halál...

Lehet megsértődni, szabad hülyének nézni,

s szabad minden nap százszor lehülyézni,

de ebben az esetben nem szabad „szeretni”:

értsd meg; engem sem lehet széjjeltépni!

Ma reggel elszakadt bennem valami.

Tudom, most már csak magamra lehet számítani.

Veled hiába is próbálok beszélni,

nem figyelsz rám...: szeretnék ordítani!

Nem lehet: ez itt egy intenzív osztály...

Megsértettél? Mi az Neked most már?!

Lyány: Hazafelé majdnem karamboloztál...

Nem érdekes... kinek kellene egy „rossz lány”?

Azt hittem, Benned barátot találhatok.

Idegeim felmondták a szolgálatot,

s Te is segítség helyett csak bántani tudsz,

bátorítás helyett oldalamba rúgsz!

Jól van, legyen hát: rugdossál Te is,

mint mindenki, kit barátnak hittem eddig.

De a piroson, ha száztízzel áthajtok,

Te vagy, akit éppen magamban átkozok,

S Miattad nem veszem észre, mi történt...

Hogy Budapesten vagyok, az a szerencséd;

mert keresztben a zöldet nem veszik észre, -

csak ezért nem fekszem valahol összetörve...!

Telefonálni? Neked? - Ígérem, többet nem teszem!

Hát nem! Nem ment el még a józan eszem!

Azt hittem eddig, Te talán még szeretsz,

De ne haragudj; ilyen szemét velem nem lehetsz!

Vagy...-, vagy... . Döntsél: több dobásod nincs!

Lehet, hogy itt az idő, hogy elhajíts,

Hisz öt év oly kevés, hogy tönkreteheted,

és ezt a bolond lányt is elfeledheted.

Megmenteni? Minek?! Hisz’ rajtad múlna most,

hogy ne maradjon egyedül, s vele a bú és gond...

De Téged már nem érdekel! Hát jól éreztem? Mondd!

Isten Veled, Szerelmem! Majd élek valahogy...

1989. febr. 26.