Keress új sziklát, Sziszifosz!

Minek? Kérdezem; ha soha nem érsz rá?

Miért? Szerelem? Hisz Te nem nézel rám,

s telefont, ha várok, hiába ülök,

ha meg jön valaki, csak megrémülök.

Ha találkozunk is, az is gond és bú,

minden párbeszédünk égiháború.

S hogyha mégis látlak, állsz csak sápatag,

nézhetem szó nélkül kemény hátadat.

Megfertőzött minket a családi gond…

nem nekem teremtesz puha, szép otthont!

Én csak szerethetnék megpihenni bár,

de Te sem hallgatod meg az én imám.

Szeretsz-e még? - Kérdezem nap, mint nap magam,

de Te nem felelsz, csak hallgatsz szótalan,

s hogyan is felelnél, hogyha nem vagy itt?

Miért is szeretnél, ha családod hív?

Talán Te sem szeretsz, ahogy senki sem.

Feleletet nem ad a csend sem nekem,

s más nem is adhat, mert egyedül vagyok,

s tépi szívem Érted nap, mint nap a gond.

Egyedül…, magamban… Megőrülök már!

Kőrbe - kőrbe járok magányom malmán.

Hiába próbálok nevetni, ha hívsz…

Csakis kőrbe - kőrbe hajt engem a víz!

Belekeseredtem magányomba már!

Isten sem hallja meg sóvárgó imám,

s kudarcot kudarcra sorjában rakok.

Nem látok jövőt, csak sötét holnapot.

Minden, mibe fogok, rosszul végződik.

Szerelem? Végül is én maradok itt

egyedül tovább is, s húzom az igát -

kilátástalanul -, rakott taligát.

Mert másra pakolni a gondot és a bút…

ahhoz van eszetek! Brávó, „nagy fiúk”!

De ha elmúlt a vész, hát „isten velem!”,

nem törődik velem már egyiktek sem.

Családot, gyereket, férjet-, ki szeret,

én csak szeretnék, de nekem nem lehet?!

Szerelem - csalárd! Mert én hinni tudok

csirkefogókban…: az élet becsapott!

Mert színlelni, s kapni mindegyik tudott,

de szeretet, s béke egytől sem jutott.

Mikor magam érzem kicsit boldognak,

kiadják az utam: „Menje el már holnap!”

S újra, s újra érzem poklok kínjait…

Talán egyszer megtalálom önmagamat itt?

Mert elvesztettem, mikor szerelem várt,

s azóta sem találom az elveszett leányt:

Mert önmagam helyett már mást keresek én:

„Szívek ajtaján kopog titokban szegény,

s csak pillanatnyi boldogságon jár az esze már…”

Nem is tudja, milyen volt az elveszett leány:

Szíve volt a szeretetre, esze tanuláshoz.

Elveszett a szerelembe, nem is gondol mást most.

Kucorog kicsiny szobában, s gondolatban szeret,

pedig tudja már magában: A tiéd sem lehet!

1989. február 7.