Halványan lobogó gyertyacsonk:

Rádöbbentem, mily kicsiny vagyok!

Porszem óriás - hegy tetején,

Mocsárban feltűnő lidércfény.

Pihetoll, amit fújnak zord szelek,

Ide - oda libben csak életed.

Hiszed: sajátod, - de játék csupán

Óriás tenyerén, - Isten markán!

Csupán csalóka képzetek

Boldogítják az életed,

Hiszed: kikötöttél talán,

De újra rádtör a magány!

Újrakezdeni az életed

Szeretnéd már... ámde nem lehet:

Nem szabadulsz ön - hibáidtól,

Múlt szerelmeidtől, árnyaktól,

S talán jobb is így; még megtalálhatod

Elveszített - elmulasztott tegnapod.

Talán újrakezdve bepótolhatod,

Amit régen kedvesed meg nem kapott...

Ó, jaj: megint csak lidércfény vagyok!

Szerelmet mástól - lopni akarok,

Mástól csenni, kit illet jogosan,

Elvenni szerelmét álnokan!

Mocsár vagyok? Avagy fény talán?

Elrohadtam már? Vagy tétován

Lépkedek csak és ez a bajom?

Hallgasd meg csak egyszer jajom,

Ó Isten, Te kegyetlen zsarnok!

Nem. Ellened mégsem acsargok,

Csak fáj, hogy egyedül hagysz minket,

Nem hallod hűtlen gyermekeidet,

Kiknek szüksége lenne Rád,

Hogy ne érezzék a magányt,

Mit mégis Te osztasz rájuk.

Hogy rosszul döntenek: Nem az ő hibájuk!

Halványan lobogó gyertyacsonk:

Most látom csak, mily kicsiny vagyok!

Porszem óriás - hegy tetején,

Mocsárban eltűnő lidércfény.

1988. nov. 28.