Gyertyák égnek, fények lobognak,

Tüzek élnek, lángok hajszolnak,

Vizek kergetnek, elringatnak,

Szerelmek tévútra sodornak.

Szép zenék álmokat mesélnek,

Megríkatnak, mert Bennem élnek,

Idéznek távoli emléket,

Tavaszt, nyárt, derűs őszt Véled.

Vízesések tombolnak Bennem,

Gyertyák táncolnak közelemben,

Zene hangja emlékeztet Rád:

Távoli, messze tűnt vacsorák...

Alkonyi nap a Várnegyedben,

Szirénák hangja a fejemben,

Dúlt sorsok, romba dőlt életek,

Fehér autók, vörös keresztek...

Pohár bor az éjszakában,

Vacsora kicsiny szobámban,

Vagy éppen a „Claudiában,”

Nagy „Kínai életfával”.

Nyáreste egy kihalt szigeten,

Bús fejed megnyugszik ölemben,

Csobog lábunknál ezüstös víz...

Könnyed kezemre csorog: sírsz!

Minden csepp könnyed csók szárította,

Bánatod elűzni mégsem tudta.

Elmondtad Nekem azt, ami bántott:

„Te jobbat érdemelsz! Mást!” - Látod;

Emlékszem talán minden szavunkra!

De nem jutott több, mint bánat csokra,

Emlékek - álmok édes - bús bokra.

Futok mégis a nyár szárnyán újra;

Adnék Neked szerelmet titokba’

Talán most már nem lehet. Ki tudja?!

Mégis: Veled, Érted, s Magamért

Újra álmodom a nyári fényt,

Mely szikrázva tűzött akkor Ránk,

mikor megnyergeltük Vén Dunánk,

S úsztattunk habjain kajakon,

Játszottunk partjain kavicson.

Gitárszó és lágy zene,

Mosolyunknak öröme,

Átgyalogolt éjszakák,

Duna csíkja, lombos fák...

Tavasszal jött Kedvesem,

De a nyár már vitte el.

Aztán nyáron leltem Rá,

Az ősz elvitte. Soká,

Évekig nem láttam Őt.

Legközelebb ősszel jött.

Vajon a tél viszi el?!

Most megintcsak nem felel!

1988. nov. 28