OEP: Unokáink nem fognak emlékezni ráKözismert, hogy hazánk még megcsonkítva is a legirigyeltebb ország volt, mind a kommunizmus idején, mind az úgynevezett rendszerváltás utáni időszakban. Úgy 2004-ig. Azóta valahogy fogy a környékbeliek irigysége és csak a távoli országok vonzalma maradt töretlen hazánk iránt. Ugyan segélyszállítmányok még nem érkeznek Románia felől, de szlovák „barátaink” már szívesen adnak menedéket annak a kb. egymillió gazdasági menekültnek, akik cégeiket akarják biztonságba helyezni, átmenteni egy Gyurcsány utáni időszakra.

Minden elismerésem a jelenlegi kormányé, hiszen elődeiket (Rákosit, Kádárt) meghazudtoló hatékonysággal tudták megutáltatni ezt az országot a létfenntartásukért küzdő tisztességes, de végtelenül kiszolgáltatott magyar néppel. A nép a túlélés érdekében elsüllyeszti önmagát. Az elmúlt hónapokban egy szaklapban cikksorozat jelent meg a klasszikus balatoni vitorlás hajók történetéről. A háború előtt épült csodálatos ipari műemlékek, kecses hajók jelentős része úgy vészelte át a háborút és az azt követő kommunista pusztítást, hogy a Balaton fenekére süllyesztették őket, bízva abban, hogy a hibernációs időszak nem fog sokáig tartani és ha más nem is, de a gerinc megmarad a hajókból. A céggel vagy magánemberként külföldre települt honfitársaink is reménykednek, hogy legalább a fő tartószerkezet a gerinc megmarad a hajóból az új világ kibontakozásáig.

A baj azonban ma nagyobb, mint a második világháború idején, vagy a kommunizmus időszakában volt. Az elsüllyesztett cégek és magánszemélyek gerince sokkal keményebb fából kell legyen, mert a hibernációs időszak hosszú lesz. Esetleg forradalmian rövid.

Az elmúlt napokban ugyanis kiszervezték alólunk az államot. 2008. január 1-től megszűnik az Országos Egészségbiztosítási Pénztár az OEP, és létrejön egy, a még megmaradt állami vagyon kereskedelmével foglakozó Részvénytársaság, amely cég kizárólag a kormánynak tartozik elszámolással. Az OEP feladatát magáncégek – ma biztosítóknak hívják ezeket – veszik át. Természetesen a liberálisok szerint a versenyhelyzetben jobban jár a beteg.

Én azonban úgy fogalmaznék, hogy jobban jár a beteg, ha egészséges marad, mert a managerszűréseken kívül nem igen lesz olyan ágazat, amely a biztosítók számára kifizetődő lenne ezért a piacért folytatott ádáz versenyben, kartell-megállapodások keretében a cégek kiszervezik maguk alól a beteget. A minap nyilatkozott is az egyik biztosító vezérigazgatója, hogy ők bizony csak a kiegészítő szolgáltatásokban vennének részt szívesen. Persze más a helyzet, ha kötelezővé teszik a nép általi befizetéseket és azok adók módjára történő behajtását. Ebben semmi új elem nincs, hiszen a magánnyugdíj pénztárak is ebben a formában működnek, már amelyik még nem ment tönkre.

Az igaz, hogy a piacért folytatott ádáz küzdelemben a jövő nyugdíjasai legfeljebb a nyugdíjkorhatárt érhetik el (azt is nehezen), a havonta számlán megjelenő, vagy postás által kézbesített szerény összeg messze a hibernációs korszakon túlra mutat. Egyszerűbben fogalmazva a mai negyvenesek-ötvenesek nem fognak nyugdíjat kapni. És a piacért folytatott ádáz küzdelemben az egészségügyi cégek egymás felvásárlásán kívül egyébbel nem igen foglakoznak majd –hiszen a beteg úgyis jól jár.

Az állami vagyon felügyeletére, mit felügyeletére- birtoklására – létrehozandó profitra éhes részvénytársaságok segítségével megszabadít minket a vagyonnal együtt járó gondoskodás nehézségeitől és a piaci viszonyok szabályozóképességébe vetett hittel értékesíti az állami vagyon megmaradt részét az idekívánkozó telepeseknek.

Tehát a képlet a következő: az egészségügy hagyja megbetegedni és meghalni az embert, de ha valaki, genetikai csoda folytán mégis megélné a nyugdíjkorhatárt, annak az éhenhalás elleni küzdelem lesz élte következő kihívása. A piacért folytatott ádáz küzdelemben már régen elesett gyermekeire nem számíthat. A vagyonfelélés keserű piruláját a nyugdíjkorhatárt elérő aggastyán addigra már régen lenyelte és a laza szövésű szociális hálóba kapaszkodva kényszerfenntartású elfekvőben várja, hogy jobb létre szenderüljön.

A nemzet így szépen lefogy, 1-2 évtized alatt elveszejtjük 4-5 millió honfitársunkat. De ismerjük azt a mondást, hogy nincs pótolhatatlan ember – különösen addig, amíg távol-keleten a túlnépesedés problémájával küzdenek.

A helyzet kilátástalannak tűnik, de a remény hal meg utoljára. Közeleg a megváltás, népszavazás formájában. Várjuk is, mint egy Messiást. De Jézus nem késett egy percet sem és nem várta meg, hogy a népet feszítsék keresztre, hanem önként vállalta a kereszthalált megmentve ezzel az emberiséget.

Nos, keresztények és magyarok: előttünk a példa - csak le kell másolni. Mert áldozatvállalás nélkül nincs győzelem.

Wolf Gábor

barikád.hu

Eredeti cikk: http://barikad.hu/node/5578