Úton   Keveset tudunk mi, magyarok Arizonáról, amíg el nem jutunk oda... Gyermekkorom kedvenc indiánregényeinek földje... ma már melyik fiatal olvas ilyet? Mindenesetre lenyűgöző, lélegzetelállító tájak, csodás színek és élmények. Nagynéném akkoriban Californiában lakott, egy picike üdülővároskában, Laguna Beachben. Barátnőjével, meg a testvéremmel négyesben vágtunk neki a lélegzetelállító kirándulásnak. Soha nem gondoltam volna, hogy valóban ilyen... nos, nézzük az utat, míg odaértünk.   Azt hiszem ez a foto önmagáért beszél, habár több napfénnyel még szebb lett volna, de ez a sziklakatedrális csak úgy integetett az út mentén, hogy álljunk meg és nézzük meg közelebbről! Persze nagynéném mindig óvatosságra intett: a kígyókra jobb lesz vigyázni, Joyce viszont megtanított minket, lassan járjunk és hangosan, akkor az amúgy igen félénk jószágoknak van elég ideje fedezékbe vonulni. Nem akarnak ők támadni, csak ha megijednek, akkor veszélyesek...   Nos, a következő állomás sem volt semmi, a megkövesült fák birodalmában még a pueblokat is ebből a nem mindennapi építőanyagból készítették.     Az út mentén Arizona egyik leggyakoribb, különleges növénye, az "indian paint brush" - indián festőecset virított mindenhol.     És a pusztában az utak is ilyen egyenesek... Talán vonalzóval készítették?

Köszönet nagynénémnek, Darai Évának, aki lehetővé tette ezt a csodálatos utazást, és azt, hogy a saját szememmel lássak olyan vidékeket, amit addig csak a filmekben élvezhettem. Köszönet nagynéném barátnőjének, Joycenak, aki türelmességével mindig kivárta, amíg megértette, mit is akarunk gagyogni angolul, és aki, mint szervező, mitfahrer és tartalék sofőr nem kis részt vállalt az Arizonai körút megvalósításában. Sokat tanulhattunk tőle az arizonai indiánok szokásairól, az állatok, első sorban kígyók viselkedéséről, és annak módjáról, hogyan lehet ezeket a nem kevéssé veszélyes hüllőket messziről elkerülni.