Ha a merengés édes ünnepén

Együtt ülök a múlt árnyaival,

Sóhajt bennem a sok vesztett remény

S elmúlok: sír újra a régi jaj:

És noha nem szoktam, megkönnyezem

Egy-egy barátom, kit időtlen éj fed,

S felzokog a rég-megölt szerelem,

S köddé vált arcok fájnak, messzi képek,

És tűnt bánatok új bánata hasgat

S ahogy kín kínra feltámad megint,

Bús számláját sok panaszolt panasznak,

Nem először, fizetem újra mind.

De ha közben eszembe jutsz, barátom,

Nincs veszteségem és a gyász csak álom.

(fordította: Szabó Lőrinc)