I

Nem mondom, hogy barátod vagyok,

Te se mondd azt soha énnekem.

Ami a gyöngék közt esküszó,

Legyen az köztünk sejtelem.

Ne legyen szívünknek cégére,

Mint akármi hitvány korcsmának,

Mit a szél elhord, mit pajkosok

Göröngyökkel, sárral dobálnak.

Hidd, hogy a világ rossz; de ne hidd,

Hogy ne volna párod erényben,

Meg ne állj sötétült utadon,

Míg egy csillagot látsz az éjben.

Gyönge lelked vétkes ürügye:

A világ, az ember hibája.

Nem a föld sötét, beteg szemünk

Von fekete fátyolt reája.

Kiket hőn szerettél, emberek

Hagyjanak el bár mind hűtlenül:

Hidd, hogy él egy távol, ki igaz;

S ha hited van, nem vagy egyedül.

Ha szeretsz és nem tudod, miért?

Elhihedd, hogy igazán szeretsz.

Legyen őrzött, szent ez érzelem!

Boldogságod drágagyöngye ez.

És ha - mint e fájó életű,

Kishitű csoport híreszteli -

Volna e világ valóban oly

Elvetemült, bűnökkel teli:

Mi magas, nagy volna a tudat:

Nála jobbnak lenni, jó barát!

Egyedül kilátszani a bűn

Özönéből, mint egy Ararát!

Egy az átok, egy a szenvedés,

Mely kísérend életünkön át;

És ha egy a sor, mely szétszakít,

Mint az égbolt két szép csillagát;

Legyek csillag, mely ragyog, amíg

Sötétség borítja az eget,

S örömömben elhalványodom,

Ha te majd a hajnalt hirdeted!